Kavyamitra Maróti György : A vihar 2.

Cecilia Cornaro és Giorgio Barbarelli széphistóriája

 

Leonardo Loredan már hetvenedik évét taposta, de fürge szelleme megóvta ?t az öregedésnek minden komolyabb nyavalyájától. Különösképp szelleme maradt friss és eleven. Nem volt könny? Szent Márk városát megtartani az acsarkodó ellenfelek gy?r?jében: a pápa, Miksa császár, a francia és a spanyol királyok.
Sándor pápa és szörny? fia Cesare csak néhány éve még, hogy a Köztársaság határáig terjesztették ki uralmukat: Rimini, Urbino, Ravenna az ? kezükben volt. Most két éve ugyan, hogy az új pápa, Giuliano delle Rovere minden rangjától és hódításától megfosztotta Cesaret, de hát szakadatlanul ott remeg a leveg?ben a baj. II. Gyula pápa is terjeszkedik, Perugia és Bologna már az övé, és ezek a városok is közel vannak Velencéhez, túl közel.

Loredan egész uralkodása alatt nem tett mást, mint megpróbálta kijátszani egymás ellen ezeket az a nagyhatalmú és nagyétk? urakat: XI. Lajost Miksával ugrasztotta össze, aztán sikerült az uralkodó mohóságát Nápoly felé fordítani, s ezzel elhárítani a Velence egén megjelent viharfelh?ket.

Hát igen: szerencsére ezek a g?gös és mindig újabb hódításokra éhes nagyurak, ezek a Sándorok, Gyulák, Miksák, Lajosok, Alonsok meglehet?sen ostobák. Nem is sejtették nagyhatalmú álmaikban, hogy egy hajlotthátú, még csak koronát sem visel? velencei polgár – igaz a legegyebb az egyenl?k közül – szövi a szálakat, éspedig gyakran gyönge, de gyönyör? n?k csodálatos képességeit vetve latba.

Hogy kijátszotta ?ket Ciprus esetében is! A ciprusi királynak a gyönyör? Caterina iránt föllángolt romantikus szerelme mások számára csak szép história volt, Loredan számára politikai üt?kártya.
Aztán Cecilia: ó, annak a lánynak a campo san Margheritán szerényen meghúzódó kis házában sok minden d?lt el. Miközben az észak-itáliai fejedelmek, hercegek vagy azok nagyhatalmú követei Cecilia ragyogó testét ölelték egy-egy t?zberobbanó velencei éjszakán, nem sejtették, hogy a lány a dózse utasításait követve csikar ki t?lük politikai engedményeket, el?nyöket San Marco Köztársaságának.

Loredan megszokta, hogy legtitkosabb nagykövetével, Cecilia Cornaroval id?nként bonyolult és kemény párbeszédekbe bonyolódjék. Cecilia távolról sem volt egyszer?, bár szépséges kis kurtizán csupán. Fölöttébb értelmes és még a diplomáciai érzéknek sincs híjával – vélte mindig is róla a dózse.
Így aztán gyakran volt véleménye a lánynak a rábízott föladatokról, gyakran kellett hosszadalmas érveléssel meggy?zni ?t bizonyos lépések hasznosságáról. Leonardo Loredan azonban szívesen tette, volt ugyanis egy közös titkuk, egy titok, amit persze mindkdetten bölcsen megtartottak magukban. Miközben Velencében mindenki úgy tudta, sejtette, hogy monna Cecilia a dózse szeret?je és szolgáló eszköze, addig ?k ketten tudták, hogy az agg férfi atyai mód szereti a lányt, s noha persze fölhasználta nagyszabású politikai játszmájhában, de sosem, mint érzéketlen, dróton mozgatott bábut.

Ezen a meleg, július közepi estén azonban érezte, tudta, hogy ezúttal nem fogja legy?zni Ceciliát.

A lány ezúttal nem elvi alapon, tessék-lássék módra vitatkozott Leonardoval holmi diplomáciai sakkjátszma elkövetkez? lépésér?l, hanem megmásíthatatlan tényeket közölt: ráadásul az is világos volt, hogy lassan fölhasadó fölénye annak köszönhet?, hogy érvei ezúttal nem az ész, hanem a lélek mélységeib?l fakadtak. Leonardo Loredan megértette, hogy tényleg véglegesen elveszett számára a lány, mert Cecilia Cornaro szerelmes volt.

A csöndes tér sarkán álló házacska repkénnyel befuttatott tet?teraszán ültek, kiváncsi szemek el?l rejtve, bölcs, halk beszélgetésbe mélyedve. A Canal Grande fel?l a tenger sós illata áradt feléjük, összevegyülve a messzibb, talán Murano, talán Torcello fel?l érkez? édes-bús f?szer- és gyümölcsillattal. Igazi velencei nyáreste volt, amolyan halkan és békességesen folydogáló, könny? párázatba és csendbe burkolódzó. H?tött sárgadinnyeszeleteket, f?szeres sonkát és venetoi édes-fehérkenyeret eszegettek chioggia mellékér?l származó sajttal és pordenonei bort ittak hozzá.

Cecilia nem vitatkozott. Elmondta egyszer? szavakkal, hogy mit akar, és most, miközben tekintetével a terecske épületeit símogatta, hallgatta Loredan nem túl meggyz?z? érveit.
A lány két dolgot kért.
Illetve hát az egyik nem is annyira kérés volt, mint inkább bejelentés.Többé – mondta Cecilia – nem vállal föladatot, visszavonul a politikától, és f?ként a testét soha többé nem bocsátja áruba sem Velence, sem Loredan érdekében, bármennyire szeresse is mindkett?jüket.

Végkielégítésként egy kérése van – folytatta. Castelfrancoban megismert egy fiatal, de nagyon nagy tehetség? fest?t. Adjon a Város Giorgio Barbarellinek megbízásokat, hisz Velencében annyi a munka, hogy az ifjú Tiziano és az öreged? Bellinik úgysem gy?zik.

Ez az utóbbi kérés – Cecilia maga is érezte – nem volt egészen jogos. Sokan, számtalan sokan alkották még a képeket, freskókat, hisz a Bellini-bottegából csak zseniális vagy igen kiváló m?vészek bukkantak el?: ott volt Vincenzo Catena, Alvise Vivarini, Marco Basaiti, Vittore Carpaccio, Carlo Crivelli,  és ki tudná még el?számlálni ?ket.

De hát sok volt a munka is. Marco még dolgozott a Frariban azon a csodálatos oltárképen, amit egy esztendeje hagyott befejezetlenül a mestere, Vivarini.

Aztán ott volt a Serenissima nagy megrendelése: a Consiglio dei Dieci nagy tanácstermében,  a Palazzo Ducale legszebb termeinek egyikében lassan elhalványultak és felismerhetetlenné váltak azok a freskók, amiket még a múlt század elején Fabriano és Pisanello készítettek. Velence örökké párás, nedves leveg?je nem igen kedvezett a falfestményeknek, és a Serenissima,  Loredannal az élen, kinek arcképét három éve fejezte be Giovanni Bellini, és aki módfelett elégedett volt a képpel, hosszas vita után új freskók készítését határozta el.
Az agg dózse titokban reménykedett benne, hogy a freskóktól egész életében irtózó Giovanni kapja majd a megbízást. Nem ? kapta ugyan, hanem a fivére Gentile, de a nagyszer? Giovanni szintén kötélnek állt.

Volt tehát munka b?ségesen, és a beszélgetés lankadásából, világossá vált, hogy Lorenzo lassan megadja magát Cecilia érveinek. A lány boldogan nyújtóztatta ki gyönyör? testét: Giorgio hamarosan Velencében lesz.

 

Giorgione, vagy ahogy itt a városban jellegzetesen velencei módra becézték, Zorzi, Cecilia ölébe hajtotta fejét és mesélt. A Városról mesélt, az ? városukról, az ? csodálatos, mesébeill?, ékszerdobozhoz hasonlító Velencéjükr?l.

 

“Tegnap, miután elbúcsuztam t?led, a hosszabbik úton indultam hazafelé. Kerültem egyet a Rialton meg a Szent Márk terén, gyönyörködtem Velencében. Éjszaka még csodálatosabb, mint nappal. Tudod kedves, Velence lámpásai hasznos és tetszet?s dekorációk. Aztán az üzletek fényei, az utcai lámpáktól függetlenül is fényforrások. Nagyszer? az is, hogy éjfélkor, ugyanúgy mint délben megtalálni az élelmiszerárusokat, hogy a csapszékek, a trattoriák éppúgy nyitva vannak.”
Elgondolkodott kicsit, aztán folytatta:
“Mindenfel?l énekszó hallik, a terekr?l, az utcákról, a lagúnákról. Énekelve árulja portékáját a kalmár, énekelve távozik m?helyéb?l a munkás, énekelve vár utasára a gondolás. Aztán beljebb sétáltam a zegzúgos callékon, és egy álmodó, csöndes rio fölött ível? hídon megálltam. Visszfények a zöld lagúna vízén, halk csobbanások, amint a víz a csónakok, bárkák, gondolák testéhez csapódik, az ablakokban muskátlik és jázminok, és szerte, mindenfelé hercegn?i kényességgel sétálgató macskák. A San Zaccharia mélyöbl? harangja elkongatta a vesperást, és olyan édes illatok szálltak a víz fel?l, hogy belemámorosodtam.”

Cecilia szórakozott, töpreng? mosollyal arcán hallgatta ?t, míg ujjai Zorzi hajában játszottak. Megértette a férfi lelkesültségét, hisz ? maga már tíz esztendeje élt Velencében, mégsem tudott betelni a Várossal. Az utóbbi hetekben meg fölfedezték Torcellot, az egykor dics? várost amib?l Velence kin?tt, de amelynek köveit, útjait fölverte mára már a gyom: két templom, egy campanile és egy csapszék: ennyi ma Torcello, no meg símogató csönd, amit csak a kabócák éneke tesz tapinthatóvá, meg a különbféle gyümölcsfák s?r? illata. Egyetlen, mozdulatlan víz? lagúna szeli ketté a kicsiny szigetet, olajzöld tükrén egy két csónak lebeg. Itt szerettek lenni, itt szerették egymást halk, mélységesen tiszta szerelemmel.

Most, hogy a férfi ábrándozva hallgatott, Cecilia a sarokban álló félig elkészült festményt nézegette. Kisméret? kép volt, mégis hatalmasnak, monumentálisnak t?nt. Az varázsolta ilyenné, hogy végtelenbe vesz? tájat, magasan függeszked? égboltot ábrázolt. Haragos, sötét és világosba meg-megnyíló felh?k úsztak a magasban. A vásznat egy sötétzöld folyócska megvadult hullámai szelték ketté, fölötte karcsú, íves híd. Túl a hídon egy kisváros házai és harangtornya bontakozott el? a háttérb?l.
„Padova, Castelfranco vagy az egykor volt, képzeletbeli Torcello?” – találgatta Cecilia.

A készül?d? vihar el?l egy család a híd biztos  fedezéke alá vonult, az anya gyermekét szoptatta, az apa kissé távolabb állt t?lük, mintegy dacolva a viharral, szálegyenesen, de szemével feleségét és gyermekét fürkészve. Így, a képb?l kiemelve, akár a Bethlehemb?l menekül? Szent Család is lehetett volna, de oly csalóka volt a kép: a tudat képtelen volt megállapodni valamin is, mert a múltba, az Írás világába vezetett a család képe, álombeli, varázslatos jelenbe a táj.

   Cecilia értett annyit a festészethez, hogy érezze, tudja: ilyen képet még senki sem festett eddig a világon.
“Mi a címe?” – zavarta föl álmodozásából a költ?t.
“Nem látod?” – mosolygott hamiskásan Zorzi. Aztán mesélni kezdett. – “Úgy egy hónapja lehetett, emlékszel? Valami semmiségen összekaptunk, és én szerelemmel eltelve a lelkemben, de dacos bosszúsággal a fejemben félrehúzódtam t?led. Szörny? vihar dúlt akkor bennem, és láttam, hogy benned is, ám egy darab id?n át mégsem volt képes egyikünk sem megindulni a másik lelke felé. Te úgy ültél a rio partján mint ez a n? itt a vásznon, sértetten, dacosan, én távolabb húzódva t?led er?s felindulásban cövekeltem le, mint amaz ott.

Aztán egyszerre csak – azt remélve, hogy nem veszed észre – feléd sandítottam, te meg épp abban a pillanatban felém. Akkor mindketten felnevettünk, te a karjaimba repültél, és egymásba kapszkodva indultunk haza. Vihar készül?dött akkor, hát ez lesz a kép címe: A vihar.
“Egyébként” – tette hozzá – “megrendelésre készült, és a megrendel? azt fogja hinni, hogy a Szent Család menekülését kapja, merthogy azt rendelte meg.”

Cecilia tiszta, cseng? kacagása fölverte a házacska csöndjét. Micsoda kópé ez az ? Zorzija! Micsoda kedves, csintalan, nagy gyerek.

 

Így éltek hát.
Az id? csak görgött tovább, vagy folydogált a velencei lagúnák olajzöld vízén, és az arany napokat és ezüst éjeket csillámló copfba fonta, miközben haladását a valódi hold meg a bolygók meg a csillagok mérték, és ezer templomharang meg az Orologio mórjai ütötték el.

Így éltek hát.
Cecilia sok-sok délel?ttön át könyökölt a Rialto márványmellvédjén és nézte, amint Tiziano Vecellio és Giorgione da Castelfranco álmaik arany, kék és vörös színeivel borítják a Fondaco dei Tedeschi homlokzatát. Pár év el?tt az épület lángok martaléka lett, s a szigorú Serenissima nem engedélyezte, hogy a német telepesek kolóniája márványból emelje újjá a színpompás házat. Akkor határozták el azok, hogy dacolva Velence párás klímájával nagyméret? freskókkal díszíttetik az új épületet.
Giovanni Bellini és tanítványai képtelennek ítélték a vállalkozást, így a kolónia tagjai fiatal, szabadabb képzelet? m?vészek után néztek: ekként jutott a megbízás Giorgionénak és a még nála is ifjabb Tizianonak.

Így éltek hát.
Új tavasz jött és új nyár, és a téli nagy es?zések is megárasztották már a Canal Grande vízét.

Így éltek hát, s így érték meg az új esztend?t. 1510-et írtak.


A Ghetto és az Arsenale szegénynegyedeiben ütötte föl fejét a rém. Valamely messzi vidékr?l érkezett bárkát talán nem vizsgáltak át kell? alapossággal, de suttogták azt is, hogy Maurizio Monfalcone, a leggazdagabb és legtekintélyesebb keresked? lefizette a kiköt?felügyel?ség, a Dogana szigorú ?reit, s noha tudván tudták, hogy pestis-tizedelte hajóról származik, az éj leple alatt kirakodták a bálákat, és ezzel rászabadították Szent Márk városára a járványt.

Akárhogy is történt, a Halál meglengette kardját a Köztársaság fölött.
Éjjelenként gyászos, fekete bárkák indultak a Dorsoduro és a Ghetto fel?l a San Michele temet?sziget felé, illetve a terraferma irányába, száz meg száz szárazzá aszott testtel, melyeket aztán oltott mésszel feltöltött gödrökbe szórtak ideges sietséggel. Férfiak és n?k és gyermekek és aggastyánok ölelték át szemérmetlenül egymás mezítelen testét ezekben a hallgatag gödrökben.

A várost fert?tlenítették, a callék és larghák sarkain kovácsoltvas serpeny?kben égtek álló nap és éjjel a keleti f?szerszámok, illatos ágak, magvak, de hiábavaló volt minden.
A járvány terjedt és átcsapott már a Merceria meg a Santa Croce gazdag polgárházaira is: a túlzsúfolt Velencében nem lehetett meggátolni a kór terjedését.

Így éltek hát, háttal a szörny?ségeknek, szemközt a jöv?vel.


Aztán egy napon – július eleje volt, 1510. júliusának eleje – Zorzi zárva találta a campo S. Margheritán álló csöndes kis ház kapuját. A kopogtató zajára csak a szolgálólány szólt ki, az is a zárt kapun át, közölte a fest?vel, hogy úrn?je „gyöngélkedik”, s talán, remélhet?leg, holnap, vagy holnapután fogadja majd a maestrot.

Giorgione az éjt a téren töltötte, álmatlanul járkált föl-s alá, s aztán így töltötte éjjeit és napjait egy semmibe folyó, hosszú héten át. A szolgálólány naponta jelenthette Ceciliának, hogy szerelmese nem mozdul a campo S. Margheritáról éjjel sem, nappal sem.
A lány – elboruló tudata utolsó lobbanásával – végül is megszánta és magához engedte ?t. Szigorúan megparancsolta, hogy füstöljenek, fert?tlenítsenek, és csak a szomszéd szobáig engedjék a fest?t: ajtón át kívánt beszélni vele.

A búcsú, a végleges és örök búcsú szavait fogalmazgatta magában, de akkor föltárult a rettegett ajtó, és Giorgione az ágy lábához térdepelt. Ölelte, csókolta Cecilia kezét, száját, haját, s a lány elcsukló hangon tiltakozott. És a fest? csókjaival magába szívta a szeretett lény ízét, illatát, lényét, lényegét, de  magába szívta a halált is.


Harminchárom éves volt akkor.
S azóta is!
1510. július 28-át írtak, mikor meghalt.
És Velencében kisütött a nap.

 

Legutóbbi módosítás: 2009.09.10. @ 14:41 :: Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.