George Tumpeck : Ember tervez

Részlet Hegymenet c. memoáromból – fotó: a lányom *

 

 

Ember tervez, aztán jön a nő.

Nejem terhes lett. Szokásos recept, férjnek:

— Szedem a pirulát! — Közben dehogy.

— Na — mondom — akkor most elvetetjük. — Hű, lett is cirkusz rendesen. Nem akarom ragozni a többhetes harcot, ő győzött avval a feltétellel, hogy több nem lesz. Nagyon boldog volt, neki még nem volt tőlem gyereke. Én nem tudom, ez valamiféle rang lehetett, de minden barátnőm, feleségem ezt akarta.

Igazából tönkretette a szexuális életemet, mert nem tudok, és tudtam úgy szeretkezni, hogy ne egy pólyában üvöltő dervis képe lebegett volna előttem. Úgy meg nem olyan romantikus. Állítólag közösen elhatároztuk, hogy erre a nemes eseményre anyósomat megint kihozatjuk. Tulajdonképpen nem is nagyon bántam, én már tudtam a rutint, a fürdetést, a pelenkázást, az etetést. Nekem lesz könnyebb. Nejem rögeszmeszerűen ragaszkodott ahhoz, hogy a terhestornákra, vele együtt menjek el. Na, kérem, ez egy mártírképző tanfolyam. Valahogy az emberiség elszaporodott e nélkül is. A kedves férjekre zsákokat szereltek, hogy át tudják érezni a terhesség nehézségeit, valamint gyakorolni kellett a szülés közbeni lélegzéstechnikát. A férjeknek is. Egy óra után nekem már szülési fajdalmaim is voltak, belémbeszélték. Többször nem mentem el. Persze ez nem ment olyan simán, mert hát a nejem!

Anyós egy héttel a szülés előtt érkezett. Nejem elintézte a kórházban, hogy a szülésnél jelen legyek. Hát nem örültem, megmondom férfiasan. Azt, a maradék kevéske kedvem is elvették a szextől, ami még maradt volna. Jöttek a fájások, irány a kórház. Anyós a kezeit tördelte, majd az enyémeket. Csak én mehettem be a mamához. Mértük a fájások közötti időt, beszélgettünk. A szomszéd ágyon egy másik hölgy vajúdott, úgy, hogy váltva fájtak és váltva sziszegtek. Tizennyolc órát tartott ez a várakozás, anyósom romokban hevert, legalábbis idegileg. Valamikor hajnalban tolták be a szülőszobába. Engem beöltöztettek – mint egy műtőst -, zöld ruhába, sapkával, álarccal. Kimentem anyóshoz, aki halálra rémült a látványomtól.

— Mi történt?

— Még semmi, de az orvos már hazament, így én fogom levezetni a szülést.

Simán torkán akadt a kávé és prüszkölve köpködött. Mondtam neki, mama tartson ki, ha a lányával végeztem, jövök és megoperálom. Nem volt humorérzéke.

Nekem is elszállt a jókedvem, amikor megtudtam, hogy a másik hölgynek halva született a babája. Ez önmagában is elég morbid, de amit ezután láttam, az kiakasztott rendesen. Érkezett egy pap, egy fényképész, és a tíztagú család. A szülőszoba előtti belső folyosón, ami azért el volt zárva a többi résztől, mindenki fényképeztette magát a halott csecsemővel. Ekkor tudtam meg, hogy ez a harmadik halvaszülése a hölgynek.

Ilyen előzmények után léptem be a műtőbe, ahol nejem első kérdése, hogy mi van a másik hölggyel. Hazudtam neki egy egészséges kisbabát. Azt hiszem, hogy ez, egy bocsánatos bűn volt.

Megkezdődött a szülés, én a fejénél, az orvos a lábak közt. Én az orvos szemét néztem, ő az enyimet. Pár pillanatra, nejem szinte fölösleges volt. Az előző halvaszületés következtében, szemeim semmi jót nem árultak el az orvosnak. Érezte. A baba kisebb segítséggel, de kitornázta magát, nekem jutott a zsinórvágási feladat. Nem lelkesedtem, én sem szeretem, ha belepiszkálnak a dolgomba. A gyerek fölsírt, becsomagolták, és a kezembe nyomták. Kislány volt, és nagyon hosszú volt a feje. Az orvos nyugtatott.

— Fog ez még változni. — Hónom alá csaptam, és a nejemmel törődtem. Közben a nővérke, könnyékig matatott nejemben és kapkodta kifelé a fölösleges sallangot. Ezt látva, határozottan kisebbségi érzésem támadt.  Mondtam is az orvosnak, hogy ne sajnálják a cérnát, szűkítsék, amennyire lehet. Kitessékeltek, hogy tisztába teszik a nejem és a gyereket, aztán betámogathatom a nagymama romjait. Mikor kiléptem, még mindig műtősruhában, a nyakamba ugrott. Mondtam neki, hogy minden simán ment, csak amikor elharaptam a köldökzsinórt, akkor letört az egyik fogam. Már tudott nevetni, és egy kulcscsomóval csapkodta a fejemet, nem teljesen pajkosan.

Három nap múlva vittem őket haza. A gyermek feje tényleg gömbölyödni kezdett és szépen kisimultak vonásai.

Persze rögtön:

— Kire hasonlít? Az orra a nagypapáé, a szeme a nagymamáé, a haja a… — és így tovább. Hát elképzeltem, hogy nézne ki. Borzasztó! Ehhez képest egy aranyos baba lett. Az első napokban azért én fürdettem, mert én már rutinos dada vagyok, sőt a pelenkázás is nekem egyszerűbb. Mondták ők.

Nejem büszkén rótta a köröket a lakásban, és úgy vigyorgott, mintha ő lenne az egyetlen ember a világon, aki képes volt szülni. Szép lassan azért rájuk tukmáltam a gyereket.

 

 

Legutóbb szerkesztette - George Tumpeck
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem