Ül a kertben, lelkén
évek zúgnak át.
El-elszundikál.
Én látom csak:
vállain ül,
cs?rében tartva a csöndet,
kilencven madár!
Szeme meghalványult kékje,
szikkadt arca ezer ránca.
Fejkend?je árnyékából
néz a közönyös világra.
Vonzza még jöv? varázsa?
Míg évek zúgnak lelkében
s olykor el-elszundikál,
elrabolhatatlan csöndjét
?rzi mindörökre már –
akkor is, ha tovaröppen,
kisurranva az id?b?l
mind a kilencven madár!
