dr Bige Szabolcs- : Még görbébb tükör

“Itt sötétség percén kell hirdetni: // nem lesz mindig így, mégis van jövő” *

 

 

Minden lelkesedés dacára, azért nem ment minden zökkenőmentesen. Miután elmúlt a kezdet varázsától rózsaszínre festett világ vonzereje, sok különös jelenségre figyeltünk fel környezetünkben. Az emberek mintha nem is lennének olyan őszinték, mint első pillanatra tűnt. Eléggé megdöbbentő volt szembesülni a valósággal. Ifjonti idealizmusom az első komolyabb csorbát akkor szenvedte, mikor megtudtam, hogy a város köztiszteletnek örvendő belgyógyásza felségül vette a nála húsz évvel idősebb Ilonkát, aki magas pártfunkciót töltött be.

      Tanügyi főkorifeus volt, s az akkori tanárok borzongva emlegették pártos szigorát. A tragikus sorsú, mártírhalált halt proletár költő, Salamon Ernő* özvegye volt. Azé a Salamon Ernőé, akinek megadatott, hogy költői magasságból tekintsen a nyomor és reménytelenség viharában is a jövő felé. „Itt sötétség percén kell hirdetni: // nem lesz mindig így, mégis van jövő,” — írta nem sokkal halála előtt. Ilonkában a veszteség, a gyász fájdalma — szemben a költő fenséges elhivatottságával — izzó gyűlöletté torzult mindenki ellen, aki túlélte a háborút, és főleg, ha a legkisebb köze is volt a polgári eszmékhez.

       De ez egy merőben más téma. A doktorról akartam valamit írni. Nem egyszer fordult elő, hogy az utcán sétálva, megszólították mosolyogva a betegei: „A kedves édesanyja?” — kérdezték. „Nem! A feleségem!” — jött a harapós válasz. Hogy mi volt a házasság hátterében, ma már nehéz lenne megmondani. Akkoriban azt rebesgették, hogy így akart a doktor jobb pozícióhoz jutni. Az elmélet nem áll meg, mert mint felkészült, jó szakember, komoly hírnévnévre tett szert a betegek és kollégák körében, és soha sem töltött be adminisztratív vezetői állást. Igaz a szakmai munkájára valamelyest rányomta bélyegét az Ilonka pártos szigorúsága – véleményét, mint belgyógyász, mindig merev határozottsággal adta mások tudtára, még ha nem volt is igaza. Bár nem mindenki vette ezt tőle jó néven, de hozzáértését senki nem vitatta.

       Voltak azonban ennél apróbb, mindennapi jelei is a képmutatásnak. Emlékszem a „drága jó Józsa nénire”, aki elhalmozott munkásmozgalmi múltjának és jelenjének részleteivel, és nem győzött figyelmeztetni, hogy „az osztályellenség nem alszik, legyünk éberek!” Közben az éléskamrája sarkában ládaszám állt az Azuga sör, és a polcok roskadoztak a gyarmati árútól: kávé, kakaó, mazsola, százféle konzerv. Üzletben ilyesminek nyoma se volt! Érdekes, mindegyiken angol felírat díszelgett. „Az elvtársak a kantinból ellátnak minden szükségessel.” — jegyezte meg látva csodálkozásomat. Napokig töprengtem, mit jelenthet a minden címkén látható angol nyelvű felírat? Aztán beugrott: segélyszállítmányokból származtak (!)

       A város szinte napról napra változott, nem úszta meg az új hatalom arculatalakító szándékát. Lebontottak sok régi emlékművet, szobrot, hogy helyt adjanak az újaknak.  A meredek Mikszáth utcával szemben felépült a hős szovjetkatona emlékműve. Erre kis híján ráfáztam. A régi építményt, melynek helyére a szobor került, nagy porfelleget kavarva bontották, mikor délben jöttünk le az előadások után. „Rombolják már a régit!” – mondtam. „Hogy?” — kérdezte ijedten csoporttársnőm. „A múlt romjain épül a jövő!” — bölcselkedtem tovább. Ki hallotta a megjegyzéseimet, ki nem, nem tudom, de a következő marxista szemináriumon napirendre került ez az ominózus mondat. Persze, az én feladatom lett a témát kifejteni a tudományos szocializmus tételei alapján, különös tekintettel Sztálin elvtárs munkáira, melyeknek lényegét a „Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története” című zseniális művében fektetett le. Nem könnyű feladat, de sok idézettel és hivatkozással a nagy műre, sikerült elfogadtatni a választ a hétosztályos „tanársegéd” elvtárssal. Aktivista volt szegénykém, mielőtt kinevezték volna az egyetemre, hogy oktassa az ifjakat. Kitüntetésként kapta e megtisztelő feladatot a mezőgazdaság szocialista átalakításában szerzett kimagasló eredményeiért.

       Ezzel a szoborral másnak is meggyűlt a baja. A meredek Mikszáth utca közepe táján lakott a kollégám szüleivel egy féloldalas, domboldalra épült nagyudvaros házban. Az édesapja vett egy IFA márkájú személyautót. DKW-nak is nevezték, Das Kleine Wunder, mert olyan volt valóban abban az időben, mint egy kis csoda. Kétütemű csoda. Nem sok autó szaladgált még akkoriban a város utcáin, s ha valahol megállt az IFA, körbevették csodálói. Nos, történt egyik havas, januári reggelen, hogy barátom édesapja elveszítette az uralmat a kocsi felett a csúszós, jeges úton, és nekiszáguldott, óránkénti húsz kilométeres (!) sebességgel a szovjet hősök emlékműjének, áttörve annak kerítését. Az autó eleje megrongálódott, a sárhányó elgörbült, meg más ilyen jellegű bajok adódtak. Ennél azonban nagyobb horderejű ügy lett a dologból: az emlékmű meggyalázásával vádolva szigorú pártszankcióban részesült, és emiatt elmaradt a soron következő előléptetése a munkahelyén.

       Más szoborbaja is akadt a városnak. A tér túlsó végén, szemközt a római katolikus plébániával szobrot emeltek a magyargyűlölő Avra Iancunak. Lovas szobrot. Ő volt a vezetője azoknak a csapatoknak 1848-ban, melyek célul tűzték ki az erdélyi magyarság kiirtását. Ezek a csapatok többek között Zalatnán lemészároltak 700 fegyvertelen nemzetőrt, asszonyt és gyereket, miközben aludtak, vagy Nagyenyeden 900 embert válogatott kegyetlenségek közepette gyilkoltak le. Sorolom tovább a kegyetlenségek helyszíneit: Nagylak, Borosbenedek, Jára, Hari. A népirtás a következő forgatókönyv alapján zajlott: a felkelők előbb fenyegetésekkel, meg ígéretekkel fegyverletételre bírták a lakosokat, majd legyilkolták őket. Avram Iancut soha sem vonták felelőségre a népirtás miatt, de íme, most szobrot emeltek neki!

       A sors ellenben elégtételt vett rajta: élete utolsó éveiben züllött, alkoholista csavargóként kóborolt a Nyugati Kárpátokban. 

       Tanáraink nagy része méltán vívta ki ifjonti lelkesedésünk csodálatát. Legtöbbjük még ma is példaképpen áll előttem. Mégsem hiányoznak azonban a disszonáns jelenségek sem egyesek részéről. Példaképpen említem egyik nagymellényű tanársegédünket, aki többek között „jó elvtársként” is ismert volt, és egyszer csak kiderült róla, hogy még érettségije sincs, nemhogy orvosi diplomája. Elvesztek — úgymond — az iratai a háború forgatagában, s az iskolát, ahova járt (?) bombatalálat érte és elpusztultak az összes iratok. Aztán előkerült egy szemtanú, aki ismerte, mint önjelölt sebészt egy hadikórházból. Tüneményes gyorsasággal eltűnt a környékről, amint lelepleződött. Az álszent képmutatás iskola példája volt, ahogy éppen azok, akik „jó elvtársnak” tartották, távollétében kizárták a pártból, miután habzó szájjal megkritizálták, mondván visszaélt a párt bizalmával.

       Másik döbbenetes eset jön felszínre az emlékek tengeréből. A szülész-nőgyógyászat illusztris adjunktusáról lesz szó. Ötödéves hallgatóknak tartott gyakorlatot a betegágy mellett. Leült az ágy szélére, háttal a betegnek és magyarázott, és magyarázott, majd kérdéseket tett fel, melyekre hol jött válasz, hol nem. Elmélyülten taglalta a kórképet, majd egyszerre a beteg felé fordult, hogy valamilyen jellegzetes tünetet mutasson be rajta. De a beteg közben meghalt!

       Neveket nem említettem, hiszen azok kihulltak az emlékezet rostáján. Csak tetteik maradtak elrettentő példaként az utókorra.

 

 …………………………………………………………………………………………………………

* Salamon Ernő: 1937 áprilisától Marosvásárhelyen élt, itt ismerkedett meg második feleségével, Ilonkával, aki nemcsak élete külső körülményeinek rendezésében segítette, hanem hű társa volt a kommunista mozgalomban is.írja egy korabeli ismertető.

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.