Alszom.
Egy vékonyka szeletét a múltnak sózatlanul
párnám alá hajtom,
rátelepedem, mint macska a lócára,
puha fürtjeit a Mostnak ujjaimmal csavargatom,
kényeztetem kényszerét a kusza Lesznek,
és paradicsomi
hangulaton át, édesgetek édent neked,
hamm’, Éva Ádámba harap,
visszakaptalak, és lám semmi b?n.
Megnyugodtam.
Alszom.
Négy fal, semmi más. A szemközti pont a
mögöttem lév? mása,
ez most kivételesen Isten fohásza hozzám,
én türelemmel végighallgatom, le sem tagadhatom,
újra dagad a kebel,
ajkaimra Ámor mámort lehel, üdít?n pezseg,
ujját emeli fölém: – vigyázz,
bólintok, ott leszek, megteszem,
megnyugodtam.
Alszom.
Álmomban éberen figyelek rá fel ne ébredjek,
most talán nincs is olyan,
maga a reggel elszaladt, hála neked,
neked leszek minden reggel álmos félhomályban,
míg csillanó szem a
csillanó szemet nem látja, látod itt vagyok,
el sem nyomott az álom,
sírásig vagy a sír ásásáig szeretném,
megnyugodtam.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.15. @ 12:00 :: Szendrői Csaba
