Sonkoly Éva : Spanyolországban

Lloret de Mar *

 

Tavasz felé már érdemes összegyűjteni az új utazási katalógusokat, ha másért nem is, de a sok szép fotó már megéri.

Álmodni pedig mindig szerettem. Aztán nem is én, a lányom volt, akinek megakadt a szeme Lloret de Mar képein.

Spanyolország? Jó is lenne!

A szokásos előkészületek után  két hete, kora reggel vártuk az autóbuszt, némi izgalommal. Hiszen huszonnégy, huszonhat órás út előtt álltunk, azon gondolkodva, mit is hagytam otthon. Aztán érdektelen lett ez is.

Két éve jártam utoljára külföldön, akkor tíz órát várakoztunk a macedoniai határnál. Most észre sem vettük, hogy már Ausztriában járunk. Nem vagyok én híve a globalizációnak, de a határátkelés igen gördülékeny lett.

Különösen örültem, hogy Karintia felé mentünk, csodás a Wörthi tó hegyekkel körülvett kényelmes pihenője. A csillogó víztükör mellett jól esett a kávé, a pihenés.

Ausztria után Olaszország hegyeit csodálhattuk. Itt gondoltam azokra, akik a repülést választották, milyen látványról maradtak le.

Sajnos Veronánál kezdett alkonyodni, de nézzük a pozitív oldalát. Kevésbé látszott az alacsony korlát melletti szakadék veszélye. Lent minden olyan valószínűtlen, mintha maketteket néznénk, apró csillogású, szinte mesébe illő házak, az autók, akár a matchboxok haladtak a fénysugarak mellett.

Egy esti megállónál Monte Carlo mellett lassú kanyarvételnél elénk tárult az éjszakai élet. Kivilágított teniszpályákon játszottak, s nyüzsgés mindenütt.

Aztán következett az elmaradhatatlan filmvetítés, majd relaxáció.

Virradatkor ismét volt miben gyönyörködni, reggel nyolc óra után, röpke huszonnégy óra elteltével egy nagyváros várt minket minden titkával a tenger partján, Lloret de Mar.

Az Eugenia Hotelre kicsit várni kellett. Reggeli, s egy kávé után séta a parton. Kicsit fellebbentette a fátylat arról, ami várt minket.

Várbástya a part közelében, magántulajdon. Az odavezető út átbújik a sokadik kis alagúton, lépcső vezet le a parti sziklákhoz, ahol egy férfi piros rózsát dobott a vízbe. Ringatott már a hullám egy másik szálat is. Találtunk egy emléktáblát, spanyol nyelvű, szerencsére angol szöveg is volt alatta. Kis hajó domborművével emlékeztek azokra, akik röpke száz év alatt elhajóztak innen az új világba szerencsét próbálni, és soha nem tértek vissza.

Még azon a napon délután vízmintát vettünk. Remek idő volt, harminc fok feletti hőmérséklettel, a víz hűvösnek tűnt. Néhol hirtelen mélyült a part, apró kavicsokkal borítva. A közeli sziklán egy madár szárította szárnyait, nemrég merült le halért. Jó ízlését vacsoránál dicsértük.

Nem tudom elfelejteni a roston sült zöldfűszeres halak ízét, rákot, kagylókat, salátákat. Udvariasan gondoltak minden nemzetre, készítettek sült húsokat, pörköltet, tésztákat. Szinte minden asztalnál más nyelven beszéltek, sok német, szerb, orosz vendég volt. Alina szerb kislány, aki olyan kétéves lehetett, gyakran dobott puszit, s intett „pá”-t nekünk.

Gondolom, a séf férfi lehetett, hallva a katalán nők hétköznapjairól. Nem főznek, bárokban (ez itt mást takar) ebédelnek, vacsoráznak. Étkezésük olívaolajos salátával kezdődik, majd a már említett grillezett halakat, tenger gyümölcseit fogyasztják. Néha főznek levest, amely egészen más, mint amit mi ismerünk. Húsleves, amelybe belekerül mindenféle hús vegyesen, csirke, sertés, marha, végül kevés zöldség. Először a levét fogyasztják, majd a húst salátával. Kicsit idegen ízek lehetnek — nekem.

Nem ez volt az első meglepetés. Itthon a zebrát még lámpánál is óvatosan közelítem meg, ott pedig a meredek utcán is megáll az autó, türelemmel várnak, míg átkel a gyalogos.

Lloret de Mar Costa Brava úgynevezett fővárosa hetven kilométerre fekszik Barcelonától, negyvennyolc négyzetkilométeren, hét kilométeres parttal. Strandjai a Közös piactól megkapták a kék zászló minősítést, a part és a szolgáltatások minőségéért. Lakosai katalánok, mint minden mediterrán városban, itt is betartják a sziesztát, tizenegy és tizenhat óra között pihennek, este nyolcig dolgoznak. Késői órában is nyüzsgő élet van az utcákon éjjel tizenegyig, még az iskoláskorú, vagy kisebb gyermekek sem alszanak. Némely utcában internet hozzáférést is biztosítanak, de a betűk természetesen ékezet nélküliek.

(Így csak olvashattam a Héttorony híreit, a megjelenő új írásokat.)

 

– Folyt. köv. –   

 

Legutóbbi módosítás: 2009.06.25. @ 19:00 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 576 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"