Kavyamitra Maróti György : Miként nem lettem színész?

 

Hatvanhárom táján – tizenkét éves voltam – bevégzett tény volt, hogy színész leszek.
Mit leszek?
Vagyok.
Elmesélem.

 

Akkortájt még éppen olyan volt Budapest, amilyennek jelenleg a F?polgármesterjelöltek álmodják: jól lakható  Város.
A hetedik kerületi Wesselényi utcába lovaskocsin érkezett hetente háromszor a jég és ugyanennyiszer a szóda. („Jegeees…itt a jegeees!” „Szóóóóóda-szóóóóda-szóóódavííííz!)

És a huszonötös villamos a Thökölyr?l befordult a Május 1. útra, és elment az Állatkert f?bejáratáig.
És a földalatti a H?sök tere után kibukkant a föld alól és szintén az Állatkert f?bejáratával szemben végzett.(Gondolkodtatok már azon, hogy a Tó mellett álló teljesen értelmetlen kis hídnak mi volt az eredeti értelme? Mert az most is ott áll, indokolatlanul, szárazföldi, elfeledett magányban, pedig egykor igen fontos szerepe volt: a vágányokat ívelte át.)
(Imádtam a vágányok olajszagát: megjegyzem valami baj lehetett velem már akkor is, mert a kipuffogógáz szagát is szerettem.)
És a Huttyra Ferenc utcában még simán lehetett focimeccseket rendezni, mert félnaponként, ha befordult egy autó.
És a Ligetben gázlámpák voltak, meg az Almássyn is. Minden alkonyatkor egy bácsi (lámpagyujtó?) hosszú póznával végigjárta a gázlámpákat, melyek gyújtólánggal, takarékon egész nap égtek, és elrándított egy kart, amit?l kigyúltak a fények, a Nagyváros fényei.
És hajnalban meg elfordította a karokat, és gyújtólángra állította azokat.
És mi, kamaszok, elég hamar rájöttünk, hogy a gázlámpák oszlopainak alsó, kitüremked? részére föl lehet állni, és elfordítani a kart a legragyogóbb napsütésben, és vissza lehetett fordítani a kart a legsötétebb estében is.
És megfoghatatlan, hogy miként fizette az Állam a hatalmas gázköltségeket?

A Wesselényi hatvanöt igazi belvárosi bérház volt: háromemeletes, „gangos” körfolyosók futották körbe az udvart.
A gangról az el?szobákba lehetett belépni (lehet ma is, mert a házak engedelmesen t?rtek mindent, ugyanazok ma is, legfeljebb kevesebb a paprikáskrumli-, meg a kelkáposztaszag  – istenem: de utáltam! – meg a tojáspörkölt szag): a mi el?szobánk egy rövidebb folyosórészre nyílt, mert téglalap alaprajzú volt az udvar.

És hamar rájöttem, hogy ott, ha mindkét ajtószárnyat kitárom, mintha színpadi függöny gördülne szét, és ha a néz?közönség a folyosón ül, remek el?adásokat lehet rendezni.
Minthogy az el?szoba a konyhába vezetett, a konyha meg öltöz? lett.

És mivel mindösszesen négy barátom lakott a házban, és mivelhogy egyikük sem táplált színészi ambíciókat rajtam kívül, aztán meg közönség is kellett, az el?adásokat kizárólag én írtam, rendeztem és adtam el?.

És emlékszem két nagy el?adásra.

 

Az egyik a Tell Vilmos volt: a tévében akkor futott éppen egy angol Tell Vilmos sorozat: az összes trafik nyílpuskákat árult, míg be nem tiltották, mert legalább három súlyos baleset fordult el?: és én is abból a filmb?l merítettem az ihletet.

Tulajdonképpen elképeszt? színészi teljesítményt nyújtottam, ha meggondolom, hogy én voltam Tell is, Gessler helytartó is – a nagy gonosz! -, a feleségem is és a fiam is, kinek magam l?ttem le a magam fejér?l az almát (amit egyetlen kellékként órákig mostam, olajoztam csillogóra): most tessék szíves lenni elképzelni azt a jelenetet, amikor Tell fiaként megállok a konyhaajtóban (a színpad hátsó részében), fejemre teszem a csillogó almát, majd amint Tellként el?rejövök az el?szoba bejáratához, gondosan megcélzom magam, és lelövöm az almát a fejemr?l.

De nem ez volt a f? attrakció.

A darab címére és tartalmára már nem emlékszem, lényeg annyi, hogy ebben a m?ben, a nagyjelenetben öngyilkosságot kellett elkövetnem: föl kellett akasztanom magam.
Egy gyermekpszichológus már akkor felneszelhetett volna, szerencsére egy sem volt a közelben, tán nem is nagyon voltak még ezek a sciarlatánók, akik mostanában mindent elkövetnek, hogy teljes kétségbeesésbe sodorjanak apákat, anyákat, pedagógusokat és gyerekeket.

A fölakaszttatásom remekül sikerült!
Az el?szobafogasra f?ztem föl magam, és ha legjobb barátom apja nem nézi a harmadik emeleti gangról unatkozgatva az el?adást, és nem siet le, hogy leszedjen az el?szobafogasról, akkor most bajosan írhatnám meg ezt itt.

 

Aztán ezek a gyerekes el?adások kimúltak, és a komoly munka vette kezdetét.

Hatvannégy volt, ha memóriám nem hagy cserben.
(Ámbár: az az akkori önakasztás könnyen lehet, hogy egy életre módosított tudatállapotba juttatott: fix, hogy néhány percre szünetelt akkor az agyam oxigénellátása, fix, hogy a pránaáramlás kissé kihagyott.)

Hatvannégyben a Rottenbiller utcai általános iskola tanárn?je színjátszókört szervezett, és keményen készültünk a Csilicsala csodái cím? m? el?adására.
És én voltam Balogh Gyuszi és Kajtár Robi lett Csilicsala bácsi (? amúgy tényleg színész lett, néha találkozom a nevével: többnyire szinkronizál), és – mivel nem voltunk koedukált iskola – a Gorkij fasori lánysuliból szerzett mellém egy Szabó Ágit a tanárn? (áldja meg érte az Isten!), akibe tüstént, az els? próbán beleszerettem.

És csak próbáltunk, szakadatlanul és nagy er?bedobással: el?adásra sohasem került a darab.
De jó volt próbálni, különösen Kati (Szabó Ági) kedvéért és szeméért.
Akkor már igazi színészként gondoltam magamra.

Nagyjából ekkortájt mutatták be a Légy jó, mindhalálig! cím? filmet, és azt egész iskolástól kötelez?en meg kellett nézni.
Én ekkor nyújtottam életem legnagyobb alakítását.
Tessék figyelni, mert utolsó szóig így történt!
Tehát az egész iskola igazgatóstul, tanárostul, diákostul ott ült a moziban (Bethlen? Az sincs már!), és LÁTTÁK a filmet.
És néhány nap múlva kezdtem elterjeszteni, hogy abban a filmben (amit mindenki látott! Úgy közösségileg!), Orczy szerepét én játszom.
Nyilas Misit nem mertem hazudni, mert a fiúcska sovány, vézna kis pasi volt, én meg éppen duci korszakomban jártam. (Még éjszakánként is kilógtam a kamrába valamit falatozni: párizsi, de leggyakrabban méz volt az éjszakai étlapon: avval be is fürödtem egyszer, mert ricinust nyeltem helyette. A ricinusolaj borzasztó íz? és állagú hashajtószer volt gyerekkoromban, de üvegbe zárva kísértetiesen hasonlított a mézhez. Annak az éjszakámnak és a követ? nappalnak elbeszélését mell?zném.)
Így hát én azt füllentettem, hogy Orczy szerepét én játszom a filmben, s?t megtódítottam avval, hogy emiatt a szerep miatt engem el?zetesben fölvettek a Színm?vészeti F?iskolára, épp csak be kell fejeznem álatalános iskolai tanulmányaimat, gimibe már nem is kell mennem, mert f?iskolás leszek.
És ezt az egész iskola, diákostul, osztályf?nököstül, igazgatóstul bevette.

Amíg nem érkezett el az évzáró, a bizonyítványosztás.
(Borítsa fátyol eredményeimet.)
 Az osztályf?nök gratulált Édesanyámnak sikereimhez.
És Édesanyám nem értette a dolgot: születésnapom még nem volt június közepén, ahhoz hát nem gratulálhatott az of?, bizonyítványom meg végképp nem predesztinált gratulációra.
És az osztályf?nök kifejtette, hogy filmes sikereimhez gratulál, továbbá f?iskolai felvételemhez.

És Anyu fölsikoltott akkor (nagyon tudott!), hogy miben is játszottam én filmileg?
És miféle f?iskola?

Így nem lettem színész: kés?bb aztán írni kezdtem, az embereket azzal is kétségbeesésbe lehet kergetni, nem igaz?

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.