Semmi kétség immár, hogy a születésemkor uralkodott csillagjegy – a Rák – felel?s azért, hogy egész életemben fordítva, hátrálva m?ködtem, ellentétben más normális emberekkel.
Mások, észnél való emberek ugyanis így tesznek: támad egy ötletük, novellát írnak abból, majd filmforgatókönyvet, és – ha esélyük van -, hát film lesz abból az ötletb?l.
Én meg: ezer évekkel ezel?tt láttam egy filmet, nemalvó korahajnalban eszembe jut, és megírom abból a novellát.
Ezt az írást – például – Tullio Pinellinek és Federico Fellininek köszönhetem.
De hisz más dolgaimban is rákmódra hátrálok, visszafelé nézve mindig, sosem el?re.
Múltam van csak, jöv?m nincsen.
Még a járm?veken is úgy ülök le, hogy menetiránnyal háttal legyek: nem érdekel, miféle állomás következik, azt nézem, melyik múltállomás veszik huss! mocsokba, ködbe szét.
Na, ennyit err?l: vágjunk bele derék olvasó, vágjunk bele a közepébe: velem, utánam: jöjj!
Kövess, olvasó!
* * *
Egy szép májusi reggelen, kilenc óra el?tt pár perccel, Doktor Antonio kilépett lakótelepi házának kapuján, hogy rendel?jébe menjen.
A lakótelep, hová nem régiben Doktor Antonio költözött, még friss volt, mint egy épp kisült cipó. S?t: mint egy majd sütend?, kel?ben lév? cipó tésztája.
Itt és ott még épül?ben voltak dolgok: mercatók, trattoriák, parfumeriák, pasticceriák.
Még épp csak ültették a majd fölcsepered? citrom- narancs- meg píneafákat, és csak a megásott gödrök várakoztak gyökerek ültetésére.
A buszhoz vezet? utak sem voltak még mindenütt kijelölve a még nem telepített pázsiton által.
S?t, a buszmegállóknak is csak a jelzései voltak még, a fedett várók nem épültek meg egyel?re, kijelölt helyüket szemlélhette csak a munkába induló.
Doktor Antonio a kapun kilépve rágyújtott, aztán megindult az építési területen át a rendel?je felé, mely nagyjából ötszáz méternyire volt a háztól.
Doktor Antonio, az ötvenöt éves agglegény rosszul aludt aznap éjjel, és most a cigaretta sem esett jól. Azért, ha már meggyújtotta, hát szívta is.
És akkor szemébe ötlött az éjjel fölszerelt óriásplakát, a szemérmetlen, gusztustalan óriásplakát.
Két dolog is megdöbbentette a jó Doktort ebben a plakátban.
El?ször is a lány, aki a plakáton szerepelt: nem volt épp mezítelen az a lány, de olyan falatka ruhában hevert az oldalán, hogy az inkább hangsúlyozta meztelenségét, mint sem takarta.
A plakátlánynak különösen a melle volt szemérmetlenül kihívó. Hatalmas, dús, majdnem fedetlen keblek csábítgatták a néz?ket.
Szörny? volt az a két hatalmas mell, egyszer?en szörny?: kihívó, kacér, csábító.
Ráadásul a plakát a tejivást volt hivatva reklámozni: a plakátlány kezében egy pohár hófehér, illatos tejet tartott, és a két dolog – a dús, majdnem mezítelen keblek és a pohár tej a kézben -olyan további asszociációkra csábíthatott, melyek végképp fölháborították Doktor Antoniót.
Doktor Antonio térben viszonylag közel, de id?ben középkori messzeségben Rómától, egy kis hegyi faluban – Marcetelliben – született a század els? felében. Ebben a falucskában tényleg megállt az id?, els?sorban amiatt, hogy lassan elvénült, mert a fiatalok – akiknek nem tetszett az elhívatott hitélet – lépésr?l lépésre, szinte észrevehetetlenül, elvándoroltak Rómába, mely mindössze negyvenöt kilométerre fekszik Marcetellit?l, és csak az aggok maradtak, meg a fiatalok közül Antonio, aki akkor még korántsem volt doktor, viszont világnézetének, vérmérsékletének nagyon is megfelelt Marcetelli légköre.
Mármost, hogy ez genetikai sajátság vagy gondos nevelés következménye volt-e, azt ne firtassuk! Tény az, hogy Antonio Crotono mélyen vallásos gondolkodású volt már aprócska korában is.
Épp ezért szíve minden vágya szerint lelkész, padre szeretett volna lenni, ám szülei – akiknek amúgy nagyon is ínyére volt fiúk jámborsága – rábeszélték, a jóesz? fiút, hogy mégis csak jövedelmez?bb hivatást válasszon a padreségnél.
Így lett Doktor Antonioból doktor, de lelkészi lelkülete, hevülete megmaradt.
Érettségi után tehát Antonio Crotono elhagyta kis hegyi falucskáját, Rómába ment egyetemre, de szoros lelki szövetségben maradt otthoni lelkészével, miközben igyekezett kapcsolatokat találni a Vatikán köreihez is – persze nem a legmagasabb körökhöz – csak – hogy úgy mondjam – az el?szobához.
Közben szorgalmasan tanult, jeles vizsgákat tett, és buzgó hitéletet is élt.
Mindez id? alatt a n?kt?l egészségesen undorodott, mint a gonoszság megtestesült edényeit?l, „nem is l?n asszonnyal tartós barátsága”, nem „lépett soha házasságra”, sz?zen ?rizte magát Isten nagyobb dics?ségére.
Már egyetemi évei alatt is, forró nyári napokon, az ostiai tengerparton keresett olykor felüdülést – mise után -, és rosszallva szemlélte az ott megnyilvánuló nyilvános mesterkélt mesterkedést, és a forró itáliai nap agyforraló melegében is gyakran megborzongott, és kiverte a hideg veríték a sok, majdnem mezítelen n?i test látványától.
Legyünk egészen igazságosak, nehogy valaki homoszexualitással gyanúsítsa meg drága h?sünket: Doktor Antonio a mezítelen férfiak látványától is elborzadt, és sem szexuális, sem esztétikai okok nem vezették ?t eme borzongásokban, mindössze etikai-vallási szempontok.
Doktor Antonio világosan emlékezett Isten és Ádám ama beszélgetésére, mely a mezítelenségr?l szól. Ezen az alapon ítélte meg az ember-állatok oktalan meztelenkedését az ostiai tengerparton, vagy akár Róma nyári utcáin és terein.
Képzelhet?, hogy a majdnem mezítelen tejreklámos Lány szörny? látványa mennyire földúlta lelkét, amikor ama reggelen szemébe ötlött az éjjel fölszerelt óriásplakát, a szemérmetlen, gusztustalan óriásplakát.
Pillanatnyilag Doktor Antonio tehetetlen volt, és az is maradt egész délel?tt, hisz munkálkodnia kellett rendel?jében.
De amint hivatalát letette, azonnal tevékenykedni kezdett, mint szorgos kis cs?szhangya.
Mindenek el?tt a prefektúrára sietett, hogy megtudja, kinél kell följelenteni az óriásplakát tervez?it és – f?ként – kihelyez?it. Továbbá az is egylépéses dolognak t?nt szemében, hogy valakinek ülnie kell a prefektúrán, aki egyetlen tollvonással betilthatja ezt a szörny?séget.
Nagyot kellett csalódnia, nagyot: ezt ne hallgassuk el!
Az Erkölcsrendészeten közölték vele, hogy csak valódi, hús-vér utcalányokkal foglalkoznak, azokkal is csak akkor, ha bárcával nem rendelkeznek.
Virtuális kurvákkal nem tör?dhetnek az Erkölcsrendészek.
A közszemérem-sértési osztályon is valami hasonló választ kapott: képekkel nem foglalkoznak.
Az egyik közszemérem-?r megkérdezte, hogy látszik-e a reklámlány fansz?rzete. Mert – fejtegette a cs?sz -, egy fotó csak ez esetben számít pornográfnak.
Doktor Antonio keményen vitatta eme álláspontot, mert szerinte erkölcstelen és pornográf más esetben is lehet egy óriásplakát, és még akkor – érvelt – a serdületlen ifjúság lelkére gyakorolt hatásokról ne is beszéljünk!
Meglepte a statisztikai adat, amely szerint – a cs?sz mondta – a serdületlen ifjúság hetvenöt százaléka buzgó látogatója az internetes pornólapoknak, ahol sokkal vadabbakat lát, mint az a Tejeslány.
Doktor Antonio lesújtva hagyta el a prefektúrát, és lesújtva hazament, hogy levelet írjon a Minisztériumnak.
Fogalma nem volt, hogy melyik Minisztériumnak írjon, de úgy vélte, hogy a dolog a vallás- és közoktatási helyre tartozik.
Hazafelé újra szemügyre vette az óriásplakátot, és nem kevésbé látta szörny?nek. Ámbár azt el kellett ismernie – ha vonakodva is -, hogy a Plakátlány, amúgy szép. Arca harmonikus, afféle Madonna-arcocska: szép a szeme, szájának vonala harmonikus. És göndör az a sz?ke haja….
No, de épp ezért: még botrányosabb!
Este, odahaza leveleket fogalmazott vacsora helyett. Mert, ha már a minisztériumoknak írt (több minisztériumnak is írt, biztos, ami biztos), hát megeresztett néhány levelet a Lány tárgyában a Vatikánnak is, meg a Corriere della Sera, és néhány katolikus – konzervatív lap levelez? rovatába is.
Hajnalig levelezett a jó Doktor Antonio.
Hiába, mert a Lány reggel ismét kacéran vigyorgott rá az óriásplakátról.
Nem tüntették el az éjszaka során, minden tiltakozása dacára sem távolították el!
Az elkövetkez? napokban Doktor Antonio lázasan tervezgetett: el?bb azt gondolta, hogy ragasztóoldóval leoldja az óriásplakátot, de aztán szerencsére eszébe jutott, hogy emiatt esetleg kártérítési pert zúdíthatnak a nyakába, ezért elállt tervét?l.
Aztán azt is gondolta, hogy festéket szerez, és egyszer?en lemázolja az óriásplakátot.
Szerencsére id?ben eszébe jutott, hogy esetleg ez is sokba kerülhetne.
Végül döntött, és nagyon szerencsés döntésre jutott.
Festéket vásárolt, de nem: ó nem azért, hogy lemázolja a plakátot, nem!
Úgy döntött, hogy fölöltözteti a Lányt: szép, szürke, nyakban záródó ruhába öltözteti, és arcát fátyollal takarja el.
Nem egészen sikerült a terv, mert amikor a fátylat a Lány arcára akarta festeni – nos: erre képtelen volt.
Annak a lánynak az arcocskája valami különöset tükrözött: mintha széles mosolya mögött valami könny?, könnyes szomorúsag is áthatotta volna a Tejlány szívalakú arcát: és ez olyan szívbemarkolóan szép volt, hogy Doktor Antonio nem volt képes fátylat mázolni rá.
És ráadásul az egész egészen fölöslegesnek is bizonyult, mert két nap múlva, amikor kilenc óra el?tt pár perccel Doktor Antonio kilépett lakótelepi házának kapuján, hogy rendel?jébe menjen, a plakát újra ott virított a szeme el?tt.
Éjjel újraragasztották.
Az elkövetkez? napokban Doktor Antonio nem tett semmit, csak g?gösen elfordította arcát, amikor az óriásplakát felé járt.
Reggelente és délután, rendelése után.
Meg néha rendelés közben, amikor ki-kisétált a plakát felé ha épp nem volt páciense, hogy g?gösen elfordított arccal haladjon el a Plakátlány mellett. Mindössze ötször vagy hatszor napjában. Tényleg nem többször.
Meg néha-néha éjjel is, ha nem tudott aludni.
Egy nap aztán úgy döntött, hogy ez így nem mehet tovább: nem ?neki van szégyellni valója, hanem a Lánynak a hatalmas, takaratlan melleivel.
Ezért jókor reggel útra kelt, hogy leszámoljon a Lánnyal, a könnyes-nevet?s Lánnyal, hogy merészen a szemébe nézzen.
Ám a Plakátlány bátran és mosolyogva visszanézett rá.
S?t: rákacsintott.
S?t: hívta, hívogatta Doktor Antoniót.
Annyira hívta, hogy Doktor Antonio sarkonfordult, hozta a létrát – azt, amir?l a ruhát festette a Lánynak -, odatámasztotta a plakáthoz, és mászni kezdett fölfelé, a drága, szép arcocska felé.
A Plakátlány tovább hívta, csalogatta Doktor Antoniot, aki lázasan lihegve dadogta fölfelé másztában:
„Jövök, jövök, egyetlen Szerelmem, mindenem, Drágaságom. Jövök….”
Fölért és ölelte a gyönyör? testet, csókolta a szívalakú arcocskát; hörgött és nyüszített…
Míg el nem jöttek a ment?k érte.
De nem volt könny? szerelmét?l elszakítani Doktor Antoniót.
Nem volt könny?!
Legutóbbi módosítás: 2009.06.19. @ 06:52 :: Kavyamitra Maróti György
