Gősi Vali : Vilmácska nászéjszakája

(Ayrának ajánlom – minden szeretettel, a mosolyokért)

 

 

Édesanyámtól hallottam ezt a különös, újra és újra megmosolyogtató történetet.

Persze nem gyermekkoromban, hanem már igazi felnőttként, kétgyermekes anyaként, hiszen akkoriban még, abban az időben, amikor én gyerekeskedtem, gyermek füle faluhelyen ilyesmit véletlenül sem hallhatott.

Talán 1973-at írtak, amikor a faluban kivételes ünnepként számon tartott, és szinte kötelezően, mégis oly meghitten ünnepelt búcsú napján együtt ültünk végre megint a kis családi fészekben, a szülői háznál, a terített asztal körül, valamennyien. Együtt volna újra a – szerencsére, és mindannyiunk örömére – egyre gyarapodó, nagy család.

Ilyenkor vége-hossza nem volt a nagy beszélgetéseknek, adomázásoknak. Felidéztük gyermekkorunkat, visszahozva kicsit a régmúltat, és egyre korosodó szüleink már-már homályosuló, de mindig megszépítő hangulatú emlékeit. 

Ültünk hát megint az asztal körül, együtt, a család apraja-nagyja (manapság már nem divat a kicsiket sem elkergetni, ha a felnőttek beszélgetnek, hiszen ők már az anyjuk hasában tudják mindazt, amiből a régebbi korok gyerekei érettségiztek – szokta mondani édesapám a gyermekeinkre – az unokákra, dédunokákra).

Beszélgettünk, és miközben kortyolgattuk a papa finom házi borát, szinte kifogyhatatlannak tűnő – sőt, a valahonnét állandóan újra és újra, egyre nagyobb tálakban elővarázsolódó, fenséges csirke- és disznósültek végeláthatatlan és elfogyaszthatatlan hadával küzdve – véget nem érő adomákba kezdtek a szüleink is. Megeredt – megeredhetett végre megint, mert ilyenkor újra volt hallgatóságuk – a távollétünk miatt gyakran és hosszan elnémulni kényszerülő – nyelvük.  

– Szétszéledt akkor, amikor ti még kicsik voltatok, azon a régi farsangon a lakodalmas nép – kezdett a történetbe anyám.

Talán az Úr 1962-es esztendejét írtuk. Elcsendesült végre az újdonsült, ifjú pár is – hajnaltájban, a násznépnél valamivel korábban elszökve a lakodalomból, hiszen ez már akkor sem volt tilos, ha végül Isten előtt is egybekelt az ifjú (történetemben kicsit azért korosabb) pár.

Ekkor, hogy végre egy ágyon, egy kenyéren kezdődhetett az új életük, siettek is ágyba bújni, hiszen úgyis túl hosszú volt a jegyesség – ez volt a szokás akkoriban –  meg különben is, elég későn találtak egymásra.

Vilmácska – tudjátok, a Délután Vilma leánya, aki az anyja után kapta a nevét – eredt meg a Mama kedvesen mesélő nyelve – ő volt az az asszony, aki minden áldott nap, már kora hajnalban, kakaskukorékoláskor elindult hazulról a szomszéd faluba a pékhez, de útközben rendre elfeledkezett az időről, ami akkoriban ugyan valahogyan másként csorgott a falusi ember életében, de azért annyira lassan mégsem, mint Délután Vilmáéban – aki minden áldott nap csak kora-este érkezett haza, az ura nagy haragjára. Mert asszonya útközben örökké megállt mindenkivel pletykálkodni, ő pedig még este is hiába várta az ebédet, meg a Vilmát.

Így ment ez napról-napra, évről-évre, mígnem egyszer úgy elagyabugyálta az öreg az asszonyát, hogy a szomszéd falu felcsere gyógyítgatta hetekig. No, azután egyszer végre azért csak kibékültek, és hát abból a kibékülésből lett Vilmácska, a történet szereplője, a késői szerelemgyerek, aki – bár egyetlen szülötte a családnak, de hát… nem árulok el nagy titkot: nem sokkal lett különb az anyjánál. Igaz, valamivel előbb hazaért esténként, mint az anyja, karján a kis háncscekkerrel, de csak azért ám, mert azóta már a faluban is sütnek kenyeret, meg van itt a kis vegyesboltban minden, ami szem-szájnak ingere!

Hát, akkoriban – talán nem véletlenül – már 38 éves volt a Vilmácska, a Délután Vilma egyetlen leánya. Az új ember meg, a vén Kovácsék Lajcsija, aki végre feleségül vette (hiszen a korabeli leányok közül akkor már a legtöbben unokát dajkáltak) az öreg Kovács legidősebb fia, bizony, vénlegénynek számított a faluban – elmúlt akkoriban talán már negyven is.

Összebújt hát a kései, de annál nagyobb izgalommal várt nászéjszakán az ifjúnak – hát hogy is mondjam – nem nagyon nevezhető pár, hogy végre, a félszeg, bűntudattal teli, egymást a hosszú jegyesség idején – mert hát így volt szokás – legföljebb csupán szégyenlős szemmel vetkőztető vágyaik valóra váljanak – az ágyban is. S akkor, ahogyan az ifjú asszony – vagy hogy is mondjam, hát öregedő újasszony – szüleinek, és sok falusi családnak is szokása szerint való volt, a résnyire mindig nyitott „szépszoba” ajtaján valami furcsa árnyak hada járta a táncot, cikáztak az árnyak ki meg be a szomszédos konyha tűzhelyének hamvadó lángjaiban, s e különös fénytáncot járó árnyak időnként furcsa hangokat is hoztak valahonnan a kötelezően nyitva „felejtett” ajtón át, – mire  Vilmácska és az ura újra meg újra, ijedten szétrebbentek. Hallgatóztak, míg végre kiderült, hogy az ütemes, előbb szuszogó, később nyöszörgő, azután nyögő hangok a szomszédos konyhából erednek, ahol Délután Vilma meg az öreg Kovács tért nyugovóra (vagy mégsem…?) immár sok-sok éve, minden éjjel, ugyanazon a rozoga díványon, és ahonnan percek múlva aztán éktelen, ütemes horkolás zaja rebbentette szét megint az éppen újra összebújni készülő ifjú asszonyt, Vilmácskát, és hát ifjúnak, ahogyan mondtam is, már nem nagyon mondható urát.

Hogy ez okozta-e a szégyent, vagy az, hogy túl későre maradt az egybekelésük ideje, azt ma már senki sem tudja.

Később annyit meséltek még a tollfosztóban az asszonyok, hogy a különös esküvőt követő reggelen a család – Délután Vilma meg az ura és Vilmácska, meg az újdonsült embere, a Kovácsék vénülő Lajcsija – így együtt, négyen, nagy titokban – szekéren vágtattak a szomszéd falu orvosához.

Habosak voltak a lovak, mire megérkeztek, és akkora volt az izgalom a körorvos rendelőjében, míg – rendre egymás szavába vágva – elmesélték a különös, „eseménytelen” nászéjszaka kudarcát, hogy az orvos először meg sem tudott szólalni, csak rácsodálkozott a furcsa párra, meg az öregekre, mint jóllakott napközis a vasúti kocsi ajtajának nyitószerkeszetére, és valami műszereket hozatott, sánta, csoszogó, tátottszájú feleségével – aki időtlen idők óta egyúttal a körzet bábája, a nővér és mai, modern kifejezéssel élve a körorvos asszisztense is volt – majd mindenkit kiküldött, beleértve vén feleségét is, és hosszú időre kettesben maradt Vilmácskával

Hogy azután mi történt, azt senki sem tudja pontosan, mert az öreg körorvos napok múlva, valami hirtelen kórság okozta halállal eltávozott az élők sorából, a felesége meg hamarosan követte urát – a mennybe-e, vagy a pokolba, erről sem tudni semmit, de hát tudjátok, Isten szeme mindent lát – mondta sokat sejtetően anyám. Majd – hogy valaki nehogy a szavába vágjon, ekkor már izgatott, harsány nevetéseink kíséretében, szinte kapkodva, hirtelen, így fejezte be a történetet: 

– Hát így történt, gyerekek, hogy a Délután Vilma elaggott leányát – ahogyan mesélik az öregasszonyok ma is – a vén körorvosnak „köllött fölkezdenie valami műszerrel”, mert az urának, a Lajcsinak nem sikerült a nászéjszakán.

Azóta megyeszerte beszélik, és kétkedve suttogják – ki így, ki úgy kerekítve a különös nászéjszaka titkait, meg az utána következő idők elképzelt eseményeit – Vilmácska különös történetét, de hogy valójában mi történt a titokzatos „beavatkozáson”, és hogyan lehetséges, hogy Vilmácskának gyönyörű leánykája született egy év múlva, meg hogy kicsoda is lehet a kislány igazi édesapja, ezt már mindörökre homály fedi, ahogyan azt is, hogy miféle műszerrel történhetett az a titokzatos beavatkozás.

Azt is beszélik, hogy a kisleány már a babakocsiban ugyanúgy mosolygott az őt lépten-nyomon megcsodáló falusi emberekre, ahogyan a vén, huncut körorvos – csak hát ő a bajusza alól, a kisleány meg – akit természetesen az öreganyja, meg az anyja után szintén Vilmácskának neveztek el – habos főkötője alól.

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.06.26. @ 10:38 :: Gősi Vali
Szerző Gősi Vali 283 Írás
Nekem a vers a lelkem is... http://lelekhangok.blogspot.hu/