Nekünk nem emlék, de tudott dolog
a dunaparti tragédia-szégyen,
és amíg e fáradt föld forog
nem folyik el az id? vizében
ahogy a testek merültek el akkor,
s a kihullott könny k?be ágyazódott,
a sodró vizet kavarta a vad kor,
s a rettegésre mélyen rárakódott
egy nem hihet?, mégis-valóság,
mert farkaslelkek tobzódtak a parton,
és elpusztult az emberség és jóság,
és kihunyt minden mosoly sok-sok arcon.
A szívbe, agyba mélyen beleégtek
nem halványuló, fájó bélyegek,
jóvá nem tehet? b?nök és vétkek,
marták belénk a szégyenérzetet,
de hiába hullottak a könnyek,
új torz lelkeket terem az id?,
az embervadonban ismét el?jönnek,
s nem értik mire a virág, s a k?.
Ártatlan cip?k disznólábakkal –
sötét világból sötét üzenet,
s a Duna vize nézi borzadállyal,
mint új köntösben régi tünetet.
