A reggel már korán reggel elkezdődött. A Nagy Fehér Varázsló szétzavarta a mosómedvéket, akik a ház elé kirakott szemetes zsákokat tépkedték, illedelmesen köszönt a munkába indulóknak, igaz ez nem kunszt, mert a 700 lakóból vannak vagy öten. A többi 695 egész nap azon töri a fejét, mivel lehetne szórakoztatni a varázslót. Varázsló már nagyon szórakozott így is. Sőt néha morcos is.
Minap szekrényajtót javított, mert az előző Varázsló fejjel lefelé rakta be, ezért a zsanérokat és a zárat is áthelyezte. Persze, hogy nem záródott, de új Varázsló, új próba. Rahmud, a család feje tágrameredt szemekkel figyelte, és amikor a Varázsló értő mozdulatokkal kezelte az ördög találmányát — ezt nálunk kombinált fogónak hívják —, diszkréten megkérte a kezét. Ezt most ne tessék félreérteni, nem magának, hanem a lányának. Mint mondta, évek óta olyan férfit keres vőnek, aki igazán tudja kezelni a szerszámját. Itt kicsit elpirult a Varázsló, szégyenlősen lesütötte szemeit, majd lányos zavarában becsípte az ujját, de ez maradjon a mi titkunk.
Régen egy királynő kegyeiért egy egész sárkányt kellett miszlikbe aprítani, manapság elég egy szekrényajtóval birokra kelni. Hiába na, csökken a lányok értéke. Rahmud felajánlotta, ha a Varázsló igent mond, akkor mutat fényképet is. A Varázsló nem volt kíváncsi, látva Rahmud túlsúlyos, elhanyagolt feleségét.
A napocska kisütött, szelecske fújdogált, Varázsló dúdolt. Még nem tudta, mi vár rá, de nem is volt igazán kíváncsi. A reggelinek tervezett ebéd után, „kalandra fel” kiáltással és egy próbalámpával villanytűzhely szerelésre indult. Nem kellett volna, de hát a főnöknek erről más volt a véleménye. Az illedelmes kopogás után a lakó — egyszerű eljárások híve — egyszerűen megfogta az ajtót, és félretette. A hangja után ítélve nő, ránézésre nőstény, öt perc múlva az sem. Nem tudom, a kedves olvasó látott-e már légypapírral tapétázott lakást, nos, ez olyan volt, illetve pont úgy ragadt. A kosztól. A Varázsló már sokmindent látott életében, de ez megrázta. A földön kutyaszar, kólásdoboz, gyerekpelenka, szaros kajamaradék és mosatlan tányér, rengeteg papír szeméttel, a falak ragadnak, a tűzhely olyan állapotban, mint egy elhanyagolt tűzrakóhely a neandervölgyi időszakból. Kutya, illetve ők úgy hívták, hogy kutya — az olyan kövér, mint egy állapotos luftballon, menni nem is tud, viszont harap. Csivava márkanévre kellene hallgatnia, de ez semmire sem hallgat, a Varázsló szerint nem is hall. Szörnyet sem, sajnos.
— Szóval, mi a probléma? — kérdezte.
— A tűzrakóhely nem műxik — mutogat hevesen az Indiából menekült bérlő, és valamit veszettül magyaráz, mint később kiderült, a kutyának. Az sem értette.
A Varázsló szakértő mozdulattal belerúg a konnektorba, mert a dugó volt kicsúszva, és lám; csodák csodája, a tűzhely műxik. Hálálkodás, majd buzdítás a tűzhely visszatolására. A Varázsló ultimátumot adott.
— Ha lepucolod, legalább annyira, hogy ne ragadjak hozzá, akkor segítek.
A nőnemű lény szabadkozott, hogy ő ugyan nem, inkább a Varázsló vegyen neki újat. Ez nem történt meg. Itt többször elhangzott valami Allah névre hallgató manus neve, és a Varázsló elindult kifelé. Vegyes érzelmekkel.
Lehet valaki szegény, lehet valaki tanulatlan, de még egy állat is tisztán tartja az odúját, pláne, ha kölykei vannak. Az illető állami segélyen él, egy három hálószobás lakásban, amit az állam fizet neki a Varázsló adójából. Seprűre, lapátra és igényre már nem telik.
A Nagy Fehér Varázsló sámánéneke:
Mint zongorán a billentyűk, úgy állok sorba
félhangok között tévelygek, búsan bandukolva,
hamisan szól a dal, a hangok és szavak,
amerre járok én, csak kiszáradt mocsarak.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.30. @ 17:00 :: George Tumpeck
