Joó Jánosnak születésnapja volt, ezért a brigád természetesnek vette, hogy ma ő fizet. A városszéli kocsmában, egy-egy sebtében odavetett „Na, Isten éltessen” után gyorsan bekapkodták feleseiket, és ki-ki, ment a dolga után.
Az apró házak lakói csak most ébredeztek, innen-onnan disznóvisítás, vödörcsörgés, kutyaugatás hallatszott, néhány korán kelő háziasszony az utcát söpörte. János, miután az utcán elköszönt a hajnali fejésen már túl lévő, egymást nagy hanggal heccelő társaitól, visszasomfordált a kocsmába.
„Elvégre egyszer van egy évben az embernek születés napja” — nyugtatta magában a lelkiismeretét, majd egy újabb, most már csak háromcentes kupicával hessegette el lelki szemei elől felesége, Ági neheztelő tekintetét. Mikor azután már tényleg indult volna, mindig jött egy-egy újabb ismerős, akivel koccintani lehetett. Ha meg majdnem elárvult, még kéznél volt a bútordarabnak számító, egy potyaital reményében a seprőre támaszkodó, hajléktalan Herczeg Pista.
Már majdnem delet harangoztak, mikor biciklije szarva elé hajolva, belökte otthon a kiskaput. Épp csak pár falatot evett a belül kitörni készülő vulkán, kívül rezzenéstelen Szűz Mária szobor Ágnes főztjéből, s már ment is aludni.
A méretes faládába épített, békebeli vaslemez vekker, holtakat is felrázó csörgésére iszonyatos fejfájással ébredt,
„Csak egy korsó, hideg sört”…— suttogta a tompult tudatának belsejében igen csak munkálkodó vezérhangya.
Elsőnek érkezett vissza a fejőgulyás brigád ősi gyülekezőhelyére, s mivel a születésnap még tartott, ezt a kört is ő fizette. Azaz csak fizette volna, ha az előre látó Ágnes asszony az ebéd utáni szunyókálás idején ki nem zsebeli. Így kénytelen volt a csapossal felíratni a tartozást. A brigád élénk eszmecsere közepette kerekezett be a telepre. Jánost ugratták, mert járműkezelési technikájára erősen rányomta bélyegét, a délelőtti pálinkák poklára, gyógyító szándékkal rázúdított sör.
Nem volt szerencséje. A százas istálló nagy, kétszárnyú kapujában álldogáló főállattenyésztő szondát sem pocsékolt az ügyre. Leszállni sem hagyta a járgányról. Nem is szólt. János, a félköröket rajzoló mutatóujj mozgásából, no meg a szúrós tekintetből, azonnal leszűrte a lényeget. Mehet vissza a kocsmába.
Mikor a kocsma előtt leügyeskedte magát a kerékpárról, észrevette, hogy a túlsó sarkon megállt az állatorvos spenótzöld Trabantja.
„Soroltás van. Ezek hozzánk is jönnek” — villant át szeszben tocsogó agyán.
„Na, egy sör azért belefér!”— gondolta még hozzá az előbbiekhez, s szinte ellágyult azon, milyen kedves is magához. Mire átlépte a kocsma küszöbét, a Doki, nyomában Milánnal, a fogóemberrel már kitartóan zörgette a listán, első helyen szereplő ház kapuját. A kutya is csaholt, ahogy illik, mégsem bújt elő senki. Már éppen indultak volna tovább, mikor a kövérkés gazdasszony, lihegve megállt mögöttük.
— Nincs itthon az uram? — csodálkozott.
— Biztosan átugrott a kocsmába Kálmán komám egy sörre — jegyezte meg Milán, miközben már a háztól tisztes távolságban feszítő budi ajtaját nyitotta. Gyakorlott mozdulattal, lábát az ajtótábla alá illesztve emelte le, s már vitte is a disznóól felé. A kifutó külső sarkába rekesztette vele a három hízót. A Dokinak be sem kellett lépni közéjük.
— Hát az ajtó! — kiáltott az asszony a távozók után.
— Majd visszateszi Kálmán, ha a szükség rákényszeríti — szólt vissza a válla felett Milán. — Csak nehogy túl sürgős legyen.
Két házzal odébb hiába kutatott lázas tekintettel, hirtelenjében sehol sem látott alkalmas ajtót, ezért végül, némi kínlódás árán, leemelte a kiskaput.
— Jaj, fiam! — sopánkodott kisszékén az eperfa alatt üldögélő Teri néni. — Kiszökik az aprójószág az utcára.
— Üljön Kend a kapuba, aztán vigyázzon rájuk! — fújtatott a fogdmeg. Súlyos volt a kapu.
A két kis süldővel hamar végeztek, s mire a következő címnél nagy dirrel-dúrral helyére tették a Trabant ajtókat, Joó János már a háza előtt támasztotta a gömbakácot.
— Hej, Doki! Nem sikerült megelőznötök, mi? — kiabálta.
A duó ezt nem nagyon értette, de a gazda arcát uraló bamba vigyorból egyből látták, nem érdemes firtatni a dolgot.
Milán ment elől, vizsla szemei alkalmas ajtó után kutattak. Utána a Doki a táskával, végül a gazda imbolygott be, majd miközben bicikliét megtámasztotta, egy mozdulattal, arccal nekizúdult a nagykapunak.
Ágnes erre a zajra perdült ki a lakás bejárati ajtaján, szoknyáját zavartan igazgatta, kontyba tűzött haja egyik oldalon kibomlott és kócosan lógott a vállára.
— Tán aludtál, vagy mi a…
Nem folytathatta, mert az udvaron épp ebben a pillanatban dermedt meg a levegő. Milán ugyanis leemelte a füstölő ajtaját, s a kormos, sötét térből, a délutáni verőfényben vaksin pislogott feléjük a néhány házzal odébb annyira hiányolt Kálmán szomszéd.
— Hát te, mit csinálsz itt? — dadogta ki a kérdést nagy nehezen János.
— Nézem a rudakat, hogy ugye hány szál kolbász fér el rajtuk összesen.
— Aztán mire jutottál?
— Hát, ahogy így elnézem, rudanként úgy tizenhat, négyszer tizenhat az ugye…
Szinte hallani lehetett, ahogyan János fejében kattognak a rozsdás fogaskerekek.
— Ahogy én látom, nagy szükség esetén be lehet még ide erőltetni egy kisebb besegítő rudat is — próbálta oldani a feszültséget Milán. Aztán mikor észrevette, hogy az asszony igencsak vörösödik, a kormos füstölőajtót magához ölelve, elviharzott az ólak felé.
A Doki a fecskendővel piszmogott. Kálmán fontoskodva vizsgálgatta a füstölő fekete mennyezetét, de nem jött rá, hova a fenébe férhetne ott el még egy rúd.
János arcán átszellemült vigyorral, enyhén imbolyogva álldogált közöttük. Úgy tett mintha érdekelnék a körülötte zajló események, valójában azonban csak arra várt, hogy Ági az oltás után szükségessé váló törölközővel és szappannal kövesse Milánt. Mikor ez bekövetkezett, beosont a kamrába, s nagyot húzott a csatos pálinkásüvegből.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Takács Dezső
