Sovány, kissé hajlott hátú nénike volt. Vékony lábaival oly nagyokat lépett, utolérni alig lehetett. Fejét jókora kendő borította, alig látszott ki sápadt, sovány, ráncos arca. Kezeit mindig hátrakulcsolta, úgy lépegetett. Orra hegyén fekete folt árulkodott kíváncsi természetéről.
Gyerekkoromban, az utcánkban a deszkakerítések kátránnyal voltak bekenve, és ő a szomszédok kerítéseinek résein oly ügyesen kukucskált be, hogy senki sem tudta utánozni, még az utcabeli, állandóan csúfolkodó Bálint fivérek sem. Neszti néni értesült leghamarabb a szomszédoknál történt eseményekről, mondhatnánk úgy is, hogy kifigyelte, s ez hiteles volt, hiszen a saját szemével látta. Nem zavarta, hogy kíváncsi természetéről minden szomszéd tudott, nem is haragudott rá senki ezért, hiszen a legnagyobb szórakozást kíváncsiságának kielégítése jelentette számára. Afféle kapuőr szerepet töltött be az életünkben.
Hat éves alig múltam, amikor első osztályba kerültem. Anyám minden második héten hatra járt dolgozni, ezeken a heteken, reggelente az ébresztésemmel Neszti nénit bízta meg, aki háromháznyira lakott tőlünk. Nagy örömmel vállalta el, végre fontos embernek érezhette magát, komolyan is vette ezt a megbízatást.
Sokat nem tudtam még róla akkoriban.
Eleinte féltem tőle, reggelente, amikor ébredéskor megpillantottam, kicsit ijesztően hatott rám. Arcán mindig valami komikus, furcsa tekintet ült, mosolyogni sosem láttam. Egy reggel sem mulasztotta el feladatát, én meg sokszor gondoltam arra, hátha ma nem jön, hátha elfelejti. De jött rendületlenül, teljesítette megbízatását. Félelmem később sem hagyott alább, anyácskám hiába bizonygatta nekem, hogy Neszti néni nem boszorkány, csak kicsit csúnyácska, öregedő, ezért olyan ráncos az arca. Szeme alig látszott ki a nagykendő alól. Túl sok mesét olvastam már akkoriban, ezért másképp láttam. Tél közepén már egyik mesét a másik után faltam, így jól ismertem a boszorkányokról szóló történeteket. A mi Neszti nénink épp olyan volt, mintha egy meséből lépett volna ki. A képzelőerőm is nagyban hozzájárult, hogy összekeverjem a valóságot és a mesevilágot.
Az első osztály második félévében rájöttem, hogyan szabadulhatok meg a szörnyű reggelektől. Esténként úgy feküdtem le, hogy erősen gondoltam rá, hogy reggel korán felébredjek. Igyekeztem hamarabb felkelni, mint ahogy Neszti néni megérkezett. Szokás szerint már az utcaajtóban kiáltozta a nevemet, olyan hangosan, hogy ettől az egész utca gyereknépét fel lehetett volna ébreszteni, és mire a szobába ért, nagy meglepetésére már gyors léptekkel készülődtem. Pár pillanat alatt megmosakodtam, gyorsan felkapkodtam a kikészített ruhákat, sokszor megesett, hogy az iskolatáskával a hátamon kaptam be a reggelire készített falatokat. Meg is dicsért olykor-olykor, hogy milyen ügyes és friss vagyok. Ha sejtette volna, hogy mekkora érdeme volt abban, hogy olyan fürge voltam… de nem feltételezte rólam ezt a turpisságot.
Jót tett nekem a „nesztinénis” hét. Megedződtem.
Volt rá eset, hogy elaludtam, nem vettem észre az utcaajtó jellegzetes, nyikorgó hangját sem. Ilyenkor nemegyszer előfordult, hogy vékony, csontos ujjaival rángatta a paplanomat, úgy költögetett. Ezeket az ébresztéseket nem kívánom senkinek. Ahogy kinyitottam a szememet, már egyik lábam itt a mások ott. Úgy pattantam ki az ágyból, mint akit jól oldalba billentettek. Nagyon rosszul esett ilyenkor közelről látni Neszti néni vasorrú bábához hasonlító aszott arcát. Különösen olyankor hatott ijesztőnek, amikor valami szépről álmodtam. Nagyon szerette fésülni, simogatni a hosszú, copfos hajamat. Ezt a szokását végképp nem szerettem. Amikor hazafelé jöttem az iskolából, Neszti néni már várt a sarkon, és mindenről tudni akart, ami történt velem aznap. S tudott is, mert kikérdezett. S közben nem mulasztotta el megsimogatni barna hajtincseimet. Hajam növekedését is különösen nagy figyelemmel kísérte.
Neszti néni később, ahogy cseperedtem, már nem sok szerepet töltött be az életemben, pedig délutánonként még sokáig várt az utcasarkon. Aggódva figyelte növekedésemet, hajam hosszának változását, iskolai előmenetelemet…
… Ma már tudom, hogy nagyon szeretett, de nem tudta kimutatni az érzéseit. Nem sokan kedvelték a környéken, én se tudtam sosem megszeretni. Különös, magányos ember volt, pedig volt férje, gyereke, unokái, mégis a mások dolgai érdekelték, de a saját életébe nem engedett bepillantást. Az csak az övé volt.
Neszti néni kissé mókás, hóbortos lénye a mai napig elevenen él bennem. Nem is haragszom már rá egy cseppet sem. Boszorkányok is vannak, nem csak a mesékben, de azok egyáltalán nem hasonlítanak Neszti nénire. Családban élt magányosan, s a családja nem vette észre, vagy nem is sejtette, hogy valójában boldogtalan. Végeredményben egy kissé hajlott hátú, öregedő, sápadt, sovány, ráncos kis nénike volt, de segítőkész, szeretetre éhező, jóságos szomszéd.
