Sivatagi Rózsa : A város fényei

 

Milyen érdekes is az emberi elme. Emlékeink kusza szövevényt alkotnak, mely az id? elteltével fokozatosan veszít s?r?ségéb?l, és mint egy porló szövetdarab a múltból, egyre vékonyodva, ritkulva, áttetsz? hálóvá silányul, majd végül az is szertefoszlik. Talán egy-két apró részlet megmarad a csillogó pókfonálból: néhány pillanat, néhány finom kis rezdülés, de leginkább csak halovány benyomások. Utólag visszatekintve, így vagyok emlékeimnek azon szakaszával is, ahol életemnek még fontos része voltál. Már csak homályos képeim vannak, megsárgult kópiák, egykor súlyos szavak töredékei, különös ízek a számban, kusza impressziók. A nagyváros semmi máshoz nem hasonlítható hangulata, íze, szaga, amelyet észre sem vesz talán, aki minden nap benne él.

Valahányszor ott jártam, körüllengett különös misztikuma, de sohasem álltam meg, hogy szépségében gyönyörködjek. Legutóbbi ottlétem alkalmával sikerült megfognom bel?le valamit. Ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint ködös gyermekkori emlékképek felidézésekor, melyeknek hiába kutatom a helyét és forrását, sohasem találom. Láttam már ezt a várost, jártam már ezen a helyen, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva köt?döm ide. Folyton keresem azt a helyet, azt a házat, és a hozzá kapcsolódó érzést, ami több évtizede, vagy még régebb óta kitörölhetetlenül az emlékeimben él. Nem a nappalok nyüzsg? forgataga, inkább a város nyugodt magánya: a pesti éjszaka. Látom magam el?tt a kihalt, csendes utcákat, a kandeláberek vibráló fényeit, amelyek, ha hunyorítok, színes kaleidoszkóppá változnak; látom a hold opálos udvarát a házak markáns sziluettje fölött, melyb?l bizarr mintákat takarnak ki a tet?k komoran sötétl? bádogdíszei. Néha egy macska kecses körvonala rajzolódik ki, tekintetemmel követem, ahogyan átsuhan a gerincen, majd elt?nik egy padlásablak feketén ásító nyílásában. Távolról színes neonfények törnek maguknak utat a sötétben, zölden és pirosan villózva hirdetnek cégért és csalogatnak éjszakai vendéget.

A házak ablakaiból áradó meleg, sárga fény elb?völ, megragadja képzeletem. Szeretnék én az ablak mögött állni, és csak bámulni kifelé, orromban a készül? meleg vacsora illatával. Az ablakok titkokat mesélnek, megannyi érdekes titkot, és én szeretném ismerni valamennyit. Jó volna kicsit más b?rébe bújni, más ágyában aludni, és megélni mások b?nös örömeit. Lennék megannyi szerelmes n?, vagy h?tlenked? férfi, az élet gyönyöreit titkon próbálgató kamasz, vagy fotelben kötöget?, és régmúlt emlékein mélázó id?s hölgy. Aztán újra magam lenni, és valami végtelen nyugalmat és elégedettséget érezni a szívem tájékán. Majd hazamenni egy meleg, barátságos otthonba, ahol Te már vársz rám, és tudom, hogy örökké együtt maradunk.

Egy lokál nyitott ajtaján zene sz?r?dik ki, valami keser? blues… Elszorul a torkom. Kedvem volna beülni, és meginni valamit. Egy eldugott sarokban a kerek asztalka fölött könyökölve a megkönnyebbülésig sírni, és próbálni felejteni. De úgysem menne…

Azt hazudom magamnak, hogy szabad vagyok, egy mélyet szippantok a s?r?, friss leveg?b?l, és nem zavar, ha a hajamat az arcomba fújja a szél, a sminkemet már lemosták a könnyek. Csak a cip?m kopogása hallatszik a dermedt aszfalton, és árnyékom játszik csalfa játékot velem, amint hosszúra nyúlik, majd megrövidül, ahogyan elmegyek egy újabb lámpatest alatt. A fák meghajtják nekem nehéz lombjaikat, fájó titkokat suttognak, és újra emlékeznem kell. Sikítva mar bens?mbe a felismerés, hogy nem létezik az a nyugodt otthon, amit egykor megálmodtunk, és Te már nem vársz rám sehol. Egyedül vagyok, egy lélek sincs az utcán, talán a városban sem, csak én és az el?ttem magasodó nagy szürke házak a zárt kapuikkal, ahová nem léphetek be. Sírni támad kedvem, és egyre csak sírni, sírni, sírni.

Aztán már a pályaudvaron járok, a vonatom is bent áll, de még nem szállok fel. Búcsút intek a helynek, és elsétálok a legtávolabbi peronig, hogy meggy?z?djek róla, nem vagy-e ott. A választ tudom, mégis úgy érzem magam, mint a kutya, mely halott gazdáját keresve nyüszít nyughatatlanul a régi, megszokott helyeken, hátha egyszer mégis eljön.

Majd a vonat piszkos ablaka mögül nézem a távolodó házakat, a város egyre halványuló, és könnycseppen át elmosódó fényeit, de minden egyes alkalommal itt hagyom a lelkem egy darabkáját.

 

Legutóbb szerkesztette - Sivatagi Rózsa