Pozsa Ágnes : A Nagy Szürke öröme

 

A Kis Rózsaszínt valami hihetetlen jó érzés kerítette hatalmába.

– Nem vagyok egyedül! – sóhajtotta boldogan. – Mindig van valaki, aki segítsen. Nem is hittem volna, hogy ez az undok Füstkarika fog rajtam segíteni, és tessék! Segített.

Letépett egy ibolya virágot, úgy fordította, hogy a szél a szirmok alá kaphasson, belekapaszkodott a szárába, és repülni kezdett.

– Adnom kell az örömb?l a Nagy Szürkének, hogy ? is érezze mindazt, amit most én érzek.

Hogy pontosan mit érzett a Kis Rózsaszín, azt talán maga sem tudta volna megmondani. Csak fogta a virág szárát, hagyta, hogy repítse a szél, és a szíve tele volt örömmel.

– Része vagyok a világnak! Látok, hallok, repülök! Szabad vagyok! Szabad!

A szél, olyan gyöngéden repítette a Kis Rózsaszínt, mintha tudná, hogy most fontos pillanatnak lehet szerepl?je: a Kis Rózsaszín rábízta magát a szélre, mert megértette, hogy mit jelent része lenni a világnak. Része lenni a világnak: nagy dolog! Ám ezt mégérteni, igazán különleges pillanat.

A Nagy Szürke épp a mez?n dolgozott. A lekaszált füvet forgatta, hogy a Nap alaposan kiszáríthassa. Így lesz ízletes a széna télire az állatoknak! Mikor meglátta a Kis Rózsaszínt az ibolya virág szárán közeledni, elfordította a tekintetét.

– Szia Szürke! Szia Szürke! – lelkendezett a Kis Rózsaszín, mit sem tör?dve azzal, hogy a Nagy Szürke nem akar róla tudomást venni. – Képzeld! Mindent megértettem!

– Örülök! Igazán örülök – vetette oda félvállról a Nagy Szürke, és elmélyülten forgatta tovább a lekaszált füvet.

A Kis Rózsaszín megtorpant.

– Örülsz? Hát, ez nagyszer?! Tulajdonképpen azért jöttem, mert én annyira örülök, hogy szerettem volna, ha te is örülsz.

– Na, ha csak ezért jöttél, akkor el is mehetsz!

– Most nem fogsz ilyen könnyen elkergetni magad mell?l – felelte vidáman a Kis Rózsaszín, és jókedv?en megpörgette ujjai között az ibolya szárát. – Megértettem mindent – jelentette ki elégedetten.

– Na, ne mondd! – nézett rá gúnyosan a Nagy Szürke. – Senki nem érthet meg mindent, mert a mindenség az felfoghatatlan.

A Nagy Szürke olyan elégedetten húzta ki magát, mint aki biztos benne, hogy megdönthetetlen igazságot mondott ki.

– Jó, jó! Akkor nem mindent, csak majdnem mindent. Megértettem, hogy örülni muszáj, hogy szeretni tudjunk, hogy a szeretet nem lehet se önz?, se önzetlen, mert a szeretet csak úgy van, és megértettem, hogy aki szeret, csak az lehet szabad…

– Micsoda ostobaságokat fecsegsz itt össze-vissza! – ráncolta össze a szemöldökét a Nagy Szürke. – Hogyan lehetne szabad, aki szeret? Aki szeret, az függ a másiktól. Csak az lehet szabad, aki nem függ senkit?l!

– Nem, nem! – tiltakozott elszántan a Kis Rózsaszín. – Szabadnak lenni annyi, mint otthon lenni a világban! Szabadnak lenni annyi, hogy rábízod magad a szélre, mert tudod, hogy bárhova repít is, vár rád az ismeretlen. Része vagy a világnak te is, és a világ arra vár, hogy megismerd! Érted, Szürke? Tartozni valahová, ez a szabadság! De csak az tud tartozni valahová, aki szeret.

A Nagy Szürke csak nézte a Kis Rózsaszínt, és hirtelen elszorította valami a torkát. Nem akart vele vitatkozni, habár nem értett vele mindenben egyet, de rájött, hogy most van valami fontosabb, mint az igazság. A Kis Rózsaszín csillogó szeme. Csak figyelte, ahogy pörgeti a virágot a kezében, és magyaráz, és közben csak úgy ragyog a szeme.

A Nagy Szürke maga sem hitte volna: fontos volt neki a Kis Rózsaszín öröme. Fontos volt neki, mert szerette.

 

Legutóbb szerkesztette - Pozsa Ágnes
Szerző Pozsa Ágnes 52 Írás
"Az élet ízét csak a bolondok ismerik" Ajar