Horváth János : Zoli bácsi

Nyugdíjba készült az öreg, már csak hetek voltak hátra a kötelez?en letöltött id?b?l.

 

 

Zoli bácsi a raktár kiadó ablakának párkányán támaszkodva töltötte az ideje nagy részét, évtizedek óta. Csak nézett a távolba, és mintha látna is valamit, id?nként hunyorgott egy kicsit, felfedezve múltjának emlékképeit.

– Jánoskám, egyszer majd elmondom magának mi történt velem a háború után. Olyan történetet maga még nem hallott, amióta ezek vannak hatalmon – mondta, ha éppen arra vet?dtem, és vittem néhány m?szert a raktárból, vagy kicseréltem megkopott f?részlapomat, eltörött fúróimat.

 

Nyugdíjba készült az öreg, már csak hetek voltak hátra a kötelez?en letöltött id?b?l. Nagyon várta a pihenés napjait, megfáradt már. Nem is annyira a testét viselte meg a kor, inkább az önérzetét, büszkeségét veszítette el a kádári évtizedek alatt. Az el?z? rendszerben mérnök ember volt, de származása miatt kitelepítették, meghurcolták. Mesélt néha a nehéz id?kr?l, de mindig visszafogott volt.

– Nem mondhatok most többet. Ha nyugdíjba megyek, mindent megtud majd. Elmesélem, hogyan szöktem meg a munkatáborból a Horthy-éra alatt, és hogyan bántak el velem a kommunisták, amikor a csepeli kiköt?ben dolgoztam kirakodóként. Nem akarom, hogy bajba kerüljön, ezért nem beszélek a múltamról, nem kell id? el?tt megtudnia, hogy mit m?veltek ezek velem, majd, ha nyugdíjba megyek…

 

Egy napja volt még hátra, amit munkában töltött, amikor bejött a m?helybe, és intett, hogy menjek ki, beszélni akar velem.

– Eljött az id?, búcsúzom – mondta kissé megillet?dötten -, de amit megbeszéltünk, nem felejtem el. Ma még el kell intéznem néhány dolgot, és holnaptól már élvezhetem a nyugdíjas éveket. Jelentkezem, amint egy kicsit kipihenem magam. Elfáradtam, nem tagadom, nagyon elfáradtam, és nem szeretném a szükségesnél tovább látni ezeket a falakat. Isten áldja Jánoskám, majd jelentkezem.

 

Zoli bácsi elment, többé nem láttam ?t. A felesége jött be két nappal kés?bb, kisírt szemekkel. Az öreg este békésen elaludt, de nem ébredt fel reggel. Egy napig volt nyugdíjas. Soha nem mondhatta el, amit akart, de ma már tudom, mir?l szeretett volna mesélni nekem.

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Horváth János
Szerző Horváth János 161 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.