Tollpihe libben a leveg?ben
félúton plafon és padló között
hajnali napsugár tartja éppen
ott félúton, és ez oly különös
hogy megkönnyezem.
Álom peremén nyújtózó testünk is
épp így lebeg az éjszaka emlékén
ölelkezett szörnyeteg és szépség
gyönyörünk csoda is b?n is
– éles kard közöttünk
meztelen. Az ártatlan leped?n
gy?rött vonalak rajzolják tested
álmunk védtelen, hát sebezhet?
– az ébredés b?nöm kereszted –
mert lehetetlen.
Mosoly játszik még álmoddal
nem mozdulok, csak nézem ott a
félúton lebeg? puha fénytartotta
tollpihét kitartón, s bár nem szoktam
most imádkozom.
Uram, tartsd meg semmi könny?ségét
ott félúton, ne rántsa le a nehéz
soha. Ha lehetetlen, ?rizd szépségét
csak nekem. Ne engedd ébredését.
Látod, most boldog.
Megszeppent a hajnali fény, felh?
úszott a nap elé. Szétdobált ruháink
pezsg?spohár az asztalon, ajtó el?tt
néma cip?k olvadtak szürkén hajnali
egykedv?ségükbe.
Tollpihém lassan imbolyogva, mintha
egy angyal adná meg magát kénytelen
a matériának, egyre közelebb és közelebb
a földhöz. Az els? villamos most sikítja
a csendbe
a hétköznapokat
