A napló
Kedves naplóm! Ma Június tizedike van. Igyekeznem kell, mert nincs sok id?m. Elhatároztam, hogy hátralév? életemet megosztom veled. Most vettem le a b?römet, és fázom egy picit. Nem baj, gyönyör?en süt a nap, és én most pompásan érzem magam. Hamar megszáradok, és mehetek a dolgomra.
Most itt ülök egy levélen, szárnyaimat próbálgatom. Két pár szárnyamból egyik már megszáradt. Még csapkodok egy kicsit, és mindjárt jobb lesz. Társaimtól kicsit messzire kerültem. Igyekeznem kell a szépítkezéssel, mert jönnek a fiúk, és kezd?dik a mulatság.
Ajaj, úgy érzem, a légzésem még nem tökéletes. A vízi élet megviselt. Több mint három évig éltem kopoltyúhoz hasonló légz?szervemmel, és ragyogóan alkalmazkodtam a vízhez. Most jó mélyeket lélegzem, ez biztosan segít. Na, így már jobb.
Érdekes, a szüleimre nem emlékszem. Nem tudom, olyan szép volt-e az anyám, mint amilyennek magamat látom, a vízben tükröz?dve. De csitt, egyre többen vagyunk! Hallom a zúgásukat. Er?sen csapkodnom kell, hogy bele ne pottyanjak a vízbe. Azt hiszem, azt már nem élném túl. Sikerült alkalmazkodnom a szárazföldi élethez.
Aha, itt jön egy gyönyör? példány. Hevesen ver a szívem. Csak szárnyaim zúgó zaja nyomja el szívem dobbanásának neszét. Mi jöhet még? Olyan izgatott vagyok.
Hát, ez elment. Talán, majd a másik. Hogy mi tetszett neki a szomszédomon, nem tudom? Én is legalább olyan jól nézek ki, mint ?.
Igyekeznem kell, fáradok. Ez a víz feletti repkedés nagyon kimerít?.
Na végre! Megérkezett a párom. Nagyon szép, kifejlett példány. Büszke vagyok rá. Bevallom tetszik nekem! Lehet, hogy még a következ? órában egymáséi leszünk. Nagyon hajt rám! Olyan édes!
Kedves naplóm! Szeretem ezt a hímet. Én sem vagyok közömbös neki, úgy érzem. Az ölelése elárulja, kedvel engem. Kicsit pihenhetek. Megtart engem, úgy szállunk a partmentén, alkalmas helyet keresve. Igyekeznem kell, Még hétszáz petét kell lepottyantanom a vízbe. Nem téveszthetem el, mert nincs több esélyem.
Kedves naplóm, eljött a búcsú ideje. Polingenia longicauda a nevem, a tiszavirág, és azt, hiszem, már nem érem meg a naplementét. Kár, mert még sohasem láttam ilyet, megnéztem volna. Érzem, er?m elhagy. Beteljesítettem küldetésemet, most már megnyugszom. Szárnyaim, lassan elernyednek, és átadom testemet a zuhanásnak. Ég veled! Szép volt ez a néhány óra!
A dinamit
A buszmegállóban állunk, már legalább tíz perce, a buszra várva. Egy jól öltözött fiatalember, hosszú kabátban, odalép hozzám. Kabátja bels? zsebéb?l el?vesz egy dinamit rudat, amelyb?l egy tíz centis gyújtózsinór meredezik kifelé. Az orrom elé tartja.
– Adna tüzet, uram, ha megkérem? – Mondja kedvesen, és mosolyog hozzá.
– Sajnos, nem dohányzom, de egy pillanat, van nálam egy öngyújtó. – Elkezdek a táskámba kotorászni, el?veszem a t?zszerszámot, és meggyújtom vele a zsinór végét. Azonnal lángra kap, és sercegve kezd el égni.
– Köszönöm – mondja a hosszú kabátos, és beteszi az ég? dinamit rudat a kabátja bélésébe, a többi közé. Kedves mosolya még ott van az arcán. Nekem már nincs id?m viszonozni…
– De jó, hogy találkoztunk, van egy cigid? Az enyém, nem tudom, hol van, lehet, hogy a presszóban hagytam.
Már tíz éve nem láttam. Boldogan nyújtom felé a teli doboz szimfóniát, amit nem régen bontottam fel. Idegesen matat benne, majd, amikor nagy nehezen kivesz bel?le egy szálat, leejti a földre. Nem nyúl utána, réveteg tekintettel, átnéz a fejem felett. Nyújtom felé a dobozt újra.
– Tessék, vegyél másikat – mondom lelkesen, mint aki észre sem vette az iménti affért.
– Kösz, nem kérek, -mondja határozottan-, most dobtam el.
Távirat érkezik, barátom súlyos beteg, kórházban van. Tudom, nincsenek rokonai, a feleségén kívül, aki, szintén súlyos beteg. Valójában senkije sincs rajtam kívül. Taxit hívok, rohanok be hozzá, hogy megtudjam, mennyire nagy a baj, és segítsek, ha szükséges. Évek óta nem láttam, nem jelentkezett. Amikor Jolán beteg lett, ?t ápolta, és visszavonultan éltek, nem találkoztak senkivel.
– Hogy vagy? – Kérdem, és látom rajta, hogy nincs jól. A végét járja. Emlékszem, mindig mókázott, amikor összejöttünk, ugratott engem, és jókat nevetett, amikor látta rajtam, hogy beveszem a tréfáit.
– Hajolj közelebb – suttogja -, valami fontosat akarok mondani!
– Ki vele, hallgatlak! – Mondom neki, és egészen közel hajolok hozzá.
– A feleségemet, Jolánt, rád hagyom. Vigyázz rá, és néha-néha simogasd meg, ahogy én szoktam.
Csapdát sejtek, nem gondoltam volna, hogy még ilyenkor is van kedve tréfálkozni.
– Nem tehetem – mondom szemrehányóan, tettetve a meglepetésemet, egy feleséget nem lehet csak úgy, örökül hagyni!
– Dehogynem – vigyorog kajánul, és az éjjeliszekrényen lév? urnára mutat.
A feledékenység
Moziba megyek a gyerekkel. A találkozót a mozi el?tt beszéljük meg. Én megveszem a jegyet, és várok, hogy megérkezzen a megbeszélt id?pontban. Hívom, kérdem hol a csudában van, itt várok rá, vagy egy órája, az el?adás már régen elkezd?dött. – Jöv? hét keddre dumáltuk meg, nem emlékszel apu? – kérdi, inkább elnéz? szeretettel, mint kérd?re vonással, a hangjában.
Az orvoshoz pontosan érkezem. – Ha el?bb jön egy fél évvel, ahogy megbeszéltük, akkor egy m?téttel megoldhattuk volna, – mondja rosszallással a hangjában. Érzem, baj van, valamit elrontottam. – Nem tudunk segíteni, a daganat kiterjedt, és az áttétek is jelentkeztek már. Talán egy fél éve van még hátra – nem bíztat semmi jóval.
Hazafelé be kell vásárolnom. Az asszony felírta, hogy mit kell vennem, egy sárga cetlire. Hogy ne felejtsem el, én egy zöld cetlire felírtam, hogy hol keressem a sárgát, de most nem találom sehol.
(Budapest, 2008. február)
Legutóbbi módosítás: 2008.11.28. @ 17:47 :: Horváth János