Ã??SZ
Az ég szitál nyirkos opál-ködleplet,
s Tejúton járok itt a földön én!
A Csillag téri forgalom körén
a szél zörg? levél nyalábot kerget.
Egy árva fa felém hajolva kérdi.
– Elbúsultál, hogy újra itt az ?sz?
Levetkezünk, de rajtunk úgyse gy?z!
Te félsz? Hisz gyáva nem lehet egy férfi!
– Csak hallgatom, hogy mit fecsegsz itt össze.
Ne gondold azt, hogy bármi megriaszt!
Nem fordítok nagy gondot én az ?szre…
Békésen várom mindig a tavaszt,
mert kell, hogy jöjjön, s a telet legy?zze
meleggel, fénnyel, mely rügyet fakaszt!
TÉL
Az ?sz végs? virága már elfonnyad,
a fagytól dermed? határ sivár,
csak néha rebben egy árva madár,
a táj fátyol-fehérbe bújva szunnyad.
A szél sikoltva megcibál sok ágat,
remegve szétrepül ezer levél.
A fázó ember megnyugvást remél,
a tél viszont nagyobb er?vel támad:
a hó szakadva hull és bucka épül,
kihalt és járhatatlan lesz az út.
Kiadja mérgét az id?, és végül
csikorgó faggyal élesen lesújt.
Az ember, s állat egyaránt megrémül:
ez évszak nem hoz mást nekik, csak bút.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.16. @ 11:07 :: Adminguru
