Ma már a tisztelet himbálja szememet, mely minden él?nek kijár…
Ezek még mindig dalom, pedig én nem akarok dalt írni.
Hordom már elég rég ezt a jelmezt s rajta a maszkot, hogy
választani tudjak – merre siessek szét múltamban, s tudjam:
tereimb?l az ablak vissza, hova nyíljon.
Bármerre, visszanézve úgyis ez a táj vár;
könnyed, sötét pók finom fehér szála ereszkedik hajamra,
jaj, hogy féltem én a pókot egykor – titkos éjjáró,
karmosan mérges, öl is, látványosabban, mint a többi állat;
hányat tapostunk undor-gy?ztesen, bele homokba végítéleten
– hol voltunk mi az úr, aztán a két pofon: szerencse-gyilkosok!
Ma már a tisztelet himbálja szememet, mely minden
él?nek kijár, s hogy szánkáz szálnyi haván és fut,
iparkodik, fonalát észre se vettem s máris:
finom fehér szála hajamon, gondom a múlt,
jelenem megadom, mennyezet repedését, fejem felett
a k?lapot megfigyelem, csak a légzés, csupán
a tér egyre sz?kebb – én már nem tudok unatkozni,
gyerekvilágra küls? bajt látni: szálkát meg csápokat,
ízelt lábakat nem félek én – idebenn az a pók már,
bel?lem fonja burkát, szemeim befelé néznek,
keresek csodaszép képet, útravalónak az útra,
selyemszál-egyszer? képet, lehántani jelmezt és maszkot:
csupaszságra kérni a hálót.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.08. @ 19:50 :: Petz György
