Annyit tudtunk róla, hogy a neve Évike és három éves.
Az első szál virágot férjemtől kapta.
A fiúk imádták ezeket az évente ismétlődő kirándulásokat.
A Nagy hét éves volt, a Kicsi öt.
A világ csupa megismerésre váró csodából állt. Élvezettel bújkáltak a magas fűben, a fák és virágok között. Szaladgáltak, vadvirágot szedtek, különleges ágakat gyüjtöttek.
Következő ősszel s aztán minden évben, már otthon elkészítettük Évike csokrát. Utoljára egy télen mentünk. Lábunk alatt ropogott az érintetlen hó, mögöttünk a fiúk a surrogó szánkón szorították a fenyőágakat. Csend volt, emberek sehol, a fákról porhavat szórtak a meg-megrebbenő ágak.
Aztán az évek múlásával útjaink másfelé vezettek.
Tíz éve is elmúlt már, hogy nem gondoltam Évikére. Elfelejtettem.
Ezen a nyáron egy derűs csillagfényes estén a kertben üldögéltem. Milyen illat, szín, hangulat idézhette emlékeim közé? Nem tudom. Kérdeztem a fiúkat. Már nem emlékeznek rá, a kirándulásokra is alig.
Sokszor eszembe jut azóta. Látszódik-e még a gazzal benőtt, koszorút sosem látott sirhalom?
Áll-e a kis kopár fejfa s rajta a felirat kibetűzhető-e még?
Évike. Élt három évet.
Járnak még emberek a bezárt temetőben?
Évike! Visz-e neked valaki virágot?
Legutóbbi módosítás: 2008.10.04. @ 09:00 :: Kovács Lilla Katalin
