Vandra Attila : A múlt kitörölhetetlen árnyéka

Ez az írás még a Bosniai háború idején fogant meg bennem. Most leírtam.

  

 

  

Goran JusiÃ?? hadnagy beszólt az orvosnak.

– Megvizsgáltad?

– Meg. 15 éves. Egészséges. És sz?z.

– Este legyen a szobámban. El?bb fürdessétek meg!

Amikor felment a szobájába a lányt egy sarokban találta lekuporodva. Kezeit védekez?en tartotta maga el?tt, mintha a melleit szerette volna védeni. Szemeib?l gy?lölet áradt, tudta mi vár rá.

– Vetkezz le! – szólt rá.

– Nem! – felelte a lány, s keze ökölbe szorult.

A hadnagy vigyorogva szólt rá.

– Na, mi az, tán hurinak akarsz állni? Ideje megtanulnod, hogy milyen kéjes érzés egy férfival lenni!

Er?s kézzel felráncigálta, s az ágyra lökte. A lány védekez?en tartotta maga elé felhúzott lábait. Ekkor a férfi letépte róla a ruhát, és dulakodni kezdtek. A lány kézzel-lábbal védekezett, de az izmos férfival szemben esélye se volt. Amikor megérezte, hogy a férfi belehatolt beleharapott a vállába. Hatalmas pofont kapott, majd a férfi lefogta a két kezét, s a nyakára szorította, hogy ne tudjon harapni, s befejezte, amit elkezdett. Közben a lány fuldoklott. Amikor végzett a hadnagy felöltözött, majd csengetett.

– Ezt a szajhát vigyétek a bakák szállására. Szórakozzatok el vele egy kicsit. Vigyázzatok, fogjátok le, mert harap.

– Allah átkozzon meg! El?tted er?szakolják meg a lányodat! Kínokban dögölj meg! – kiáltotta a lány.

 

A mikor Fatime magához tért sötét volt. Egy erd? szélén találta magát egy rakás holttest között, a szögesdróttal körülvett tábor közelében. Arrébb néhány férfi hatalmas gödröt ásott, egyenruhások vigyáztak rájuk. Tömegsír. Róla is azt hitték meghalt. El akarják temetni. A holttestek mellett egy ?r állt, háttal neki. Összeszedte erejét, s letolta magáról a halott férfit, s kúszni kezdett a bokrok felé. Minden mozdulata fájt, de sikerült elbújnia a bokorban. A sort?z zaja, amely a sírásókkal végzett, elfedte az ágak reccsenését. Tudta, menekülni nincs ereje, meg kell várnia, amíg elmennek… Még látta, amint a holttesteket a gödörbe dobálják, majd újra elvesztette eszméletét. Korházban tért magához.

– Megvan! Fiad született, Fatime! – szólt az orvos a lányhoz.

– Nem akarom látni! S szoptatni se fogom! – felelte gy?lölettel.

Az orvos nem szólt és nem kérdett semmit. Tudta mi az ábra. Nem az els? hasonló esete ez. Csak aznap volt még három. Két fiú és egy lány. Másnap a n?vér jött be.

– A gyerek születési adataihoz a te adataidat beírtam.

– Nem akarom, hogy a nevemet viselje! – kiáltotta.

– Akkor milyen nevet adjak neki?

Fatime azt értette, hogy az apja nevét kérdi.

– Goran JusiÃ??! – mondta a fogai közt gy?lölettel. Csak a hadnagy nevét tudta.

– Árvaházba fog kerülni. Mégis a maga gyermeke.

– Nem akarom, hogy arra emlékeztessen egy életen keresztül!

 

A fiú gombolni kezdte a lány blúzát. A lány hirtelen ellökte magától.

– Miért löksz el? Szeretlek! Te hívtál fel magadhoz. – mondta a fiú.

– Képtelen vagyok rá. Menj el.

– De én szeretlek. Ha nem akarod most, hát nem.

– Sohase leszek képes rá. Ahányszor egy férfi ezért ér hozzám, rögtön eszembe jut az az éjszaka…

– Pszichológushoz kellene menned. Ha kell, jövök veled.

– Voltam. Nem akarok többet. Menj el!

– De…

A lány visítani kezdett.

– Menj el, menj el, menj el, nem hallod?

 

– Kérem a következ?t! – szólt ki az orvos. – Vetkezzen le ott a paraván mögött, majd feküdjön fel a vizsgálóasztalra!

– Nem vizsgálatra jöttem. A segítségét akarom kérni.

– Miben segíthetek? – kérdezte az orvos.

– Szeretném megtalálni a fiamat. Szülés után otthagytam a kórházban. Önnél szültem meg.

– Mi készteti most 8 év után e lépésre?

– Szüleimet megölték a szerbek. Egy tömegsírban nyugszanak. Nagynéném volt egyetlen rokonom. A múlt héten halt meg. Képtelen vagyok férfival kapcsolatot kialakítani. Egyedül vagyok a világon. S az a gyermek mégis az enyém.

– Er?szak gyümölcse?

– Igen. Azért dobtam el magamtól. Belátom, hibáztam. ?nem hibás azért, amiért úgy fogant.

– Meglátom, hogy mit segíthetek.

– Goran JusiÃ?? néven volt bejegyezve.

– Én nem tudok segíteni, de forduljon az archívumhoz. Keresse meg a feleségemet, ott dolgozik. Mondja, hogy én küldtem…

 

– Anyám, édesanyám, ébredj fel! Megint rosszat álmodtál?

– Igen kisfiam. Megint.

– S kinek mondtad álmodban, hogy „el?tted er?szakolják meg a lányodat?”

Fatime habozott.

– 12 éves vagy. Most már megérted. Jogod van tudni.

Kezdte mesélni. Goran ökle ökölbe szorult.

– Ezért van szerb nevem.

– Igen… Menj aludni kisfiam.

 

– Goran, eljöttél látogatóba.

– S még fogok jönni. Mi hárman voltunk „az ikrek”. Egy napon születtünk. S mindhármunkat otthagyott anyánk a kórházban. Hogy felejtenélek el benneteket? Mi összetartozunk. Örökre. Jóban és rosszban. Mindig együtt büntettek meg.

– De jó neked. Te megtaláltad édesanyádat.

– Meg. Emberroncs. S azt is tudom, miért hagyott ott benneteket anyátok. Ugyanazért, mint engem. Ugyanott fogantunk, ugyanabban a táborban. Utána néztem.

 

– Milan, adj egy puszit, s menj szépen lefeküdni.

– Jó éjszakát édesapám! Jó éjsz….

Az ablaküvegek csörömpölésére Goran JusiÃ?? tábornok hirtelen hátra fordult. Lába el?tt egy papírba csomagolt k? landolt.

– Az anyátok! – káromkodta el magát, s óvatosan kinézett az utcára Senkit se látott. Felvette a követ, s kicsomagolta. Ez állt rajta:

 

 

„Allah átkozzon meg! El?tted er?szakolják meg a lányodat! Kínokban dögölj meg!”

 

Siet?s léptekkel indult, hogy elvegye a pisztolyát. Ám egy 20 év körüli férfi állta útját.

– Jó estét apám!

 

Amikor MikiÃ?? ?rnagy is megérkezett, a hadnagy azonnal jelentést tett.

– Három áldozat, egy férfi, Goran JusiÃ?? tábornok, kinek levágták a nemi szervét, és a szájába gyömöszölték, s halála el?tt megkínozták, és egy n?, a felesége, akit meger?szakoltak, miel?tt végeztek vele. A fiú maradt csak életben. Kiugrott az ablakon, s elbújt az erd?ben. ?értesítette a rend?rséget is, de sajnos már kés?n érkeztünk. A nyaraló 20 km-re van.

– Hányan lehettek?

– A fiú három 18-20 év körüli férfit látott. Egy boszniai rendszámú kocsiban távoztak. A száma megvan. A fiú még hallotta, hogy mindannyian apámnak szólítják az apját.

– Apámnak? Hmm… 20 év körüliek. A boszniai háború 20 éve volt… A fiú?

– A pszichológusn?vel beszél.

Az ?rnagy közelebb ment. Hallotta, amint a 12 év körüli fiú gy?lölettel kifakad:

– Istenem átkozd meg ?ket! Ha felnövök, megkeresem ?ket, s kiirtom még a távoli rokonaikat is! A pokol kínjait fogják megérezni haláluk el?tt! Isten engem úgy segéljen!

  

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 703 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.