Jól ismerte mélyr?l jött hangját, sivárság-véd? ugatását: rend. Ismerte remeg? nyálas örömét, piszkos mancsú ugrálását. Imponált neki, fél? nyolcévesnek.
A többiek irigykedtek, óvatosságuk haraggá n?tt ellene. Milyen jogon mászik be a roncstelepre, ereszkedik alá száraz medrében; a ridegen tartott, kikötött vadat miért eteti a házból gy?jtött koszttal, lábosát vízzel minek tölti, miért sétáltatja; íme az új labda, íme hogy pattog – focizni jönne inkább, ahol a szabályokat ?k szabják meg, s a durvaságokon harsányan nevetnek.
Cézárral ugrálva, nyakörvre kötél, befordulnak a házkapuk, csak mi nem félünk. De félek s mégis. Hatlábú gy?zelem. Az imént még értett a kutya, lekötözve még mindent ígért bánatos szeme, de mostan a dobogás megkergíti; fogával kapna a hús felé – nyelv vagy agyar a sorsom, rántás egy gyerekkaron, farkas körme koppan, kígyózva nyúlik a test, focisták labdáját kaffantva lopja el. Nyálasan köpi, a luk nem is látszik, bár egyre kisebb a pöttyös fehérvigyorú; – rémület, üvöltés, üldözés, utánam. Fáj a fal, lehorzsol, fordulok a sarkon, gyerekhad mögöttem, szájtátó asszony. Lelkem liheg odakinn, fulladás idebenn, Lágymányosi utcai Corvin-udvaros háza megment. Fölfele gondolnak; – s lenn a lichthófban veri dobhártyámat a szívem. Éles n?i hang, anyja valakinek, vezérként sikít, terel gyereket. Pofon fiának, üvöltés:
– A labda! – szétfutnak a házban, feln?tt okosság, filmek ?rjárata; ellököm a kápót, s elszántan menek?lök.
– Kerítsd err?l, gáncsold! – fujtat a n?, szépsége-haja ziláltan, a kígyók sziszegése, majd’ elkap.
Utca utca hátán, araszolva harminckettes lábakon, nagy háztömb körülírva, haza! Ó, menedékem, lihegésem, görcs a lábban, kulcsa nincs az érkez?nek, ajtót, ajtót, két emelet magasan, hosszú folyosó hídja; vissza fölégve…
– Gyurikám, de sietsz, kik ezek mögötted?
– Jaj, bent mindent, majd sorra beszélek, drága Flóra néni, a csöndet, a csöndet úgy kívánom; láttam, ahogy ezek ölnének; tegnap még azt játszottam, amit ?k, de ma megmartak kis híján, mindnek oly vén a feje!
Csöngetnek. A hárpia kintr?l öklöt mázol remeg? vékony rácsra, üvegre. Rács mögül ablakot nyit Flóra, mélységében elfullad a szörny sikoly-érve.
Megcsöndült. Tengerapály, eloldott fehér csónakok sárga, vörös vizeken. Viaszosvásznú asztalon két könyök, d?l a könny, mélyr?l, ugatva.
Azután vásárlás, mert a kenyér kifogyott; – le az utcát újra eljárni, a boltig egészen a sarkon túlig.
Vakogást, hurrogást Flóra néni meleg keze nem lát. Szemem hiába csukom.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.04. @ 06:16 :: Petz György
