dr Bige Szabolcs- : Nem tudok elszakadni a Szigligeti utca környékétől

Mára egy hosszabb sétát terveztem, de úgy látszik, nem tudok elszakadni a Szigligeti utca környékétől *

 

 

 

Mára egy hosszabb sétát terveztem, de úgy látszik, nem tudok elszakadni a Szigligeti utca környékétől. Gondoltam, végigmegyek a jótékonyságáról híres Váradi püspökről, Szaniszló Ferencről elnevezett Szaniszló* utcán, s mindjárt, ahogy rákanyarodtam, szemembe ötlött a Szent László fiúgimnázium időtől gyötört épülete. Diákkoromban ez volt reál, és a miénk volt a klasszikus. Hogy mi a különbség? Nem sok, csak annyi, hogy ők nem tanultak nyelveket a románon és oroszon kívül. A román, ugyebár az ország nyelve, az orosz pedig, az orosz. A dicsőséges Szovjet hatalom hivatalos nyelve, melyet a Föld egyhatod részén használnak!

A két iskola diákjai jó barátságban voltak egymással. Nem irigykedtünk egymásra. Hogy mi a kötelező tantárgyakon túl még tanultunk franciát, latint és görögöt, nem képezte a többi diák szemében irigység tárgyát. És minden áldott nap nekünk eggyel több óránk volt, mint azoknak, akik a Szent Lászlóba jártak. Ők egykor hazamehettek, de mi csak egy órával később. A tízéves érettségi találkozón árulta el az osztályfőnök úr, hogy ezt a plusz órát a szülők fizették zsebből, hogy a reáltárgyakból se legyünk hátrányban.

Az épületben most is iskola működik, de meg lehet nézni, milyen állapotban van…

Haladjunk azonban tovább. Ahogy távolodunk a központtól egyre vidékiesebb jellegűek a házak. Földszintesek, ritka kivételtől eltekintve és bár szorosan egymás mellett állnak az utca frontján, hátuk mögött tekintélyes kertek nyúlnak el hosszan. A Fürdő utca* sarkán egy ilyen házacskában lakott Palmer Vili bácsi, az amerikás szabó mester.

Kisgyermekként került Amerikába, de később hazajött, s kitanulva a szabómesterséget a környék megbecsült embere lett. Igazi mestere volt a szakmának. A régi, kinőtt, megkopott ruhákat úgy átalakította, kifordította, átszabta, hogy igazi békebeli darabnak hatottak. Édesanyámmal sokszor felkerestük hasonló ügyben. Sőt később is, ha hazalátogattam, vittem hozzá átalakítani valót.

Ha már a Fürdő utcánál tartunk, menjünk rajta tovább a Körös irányába. Sok ismerős alakja ködlik fel a múltból. Ott abban a szerény házban lakott jó barátom az édesanyjával. Sokszor kísérgettük egymást haza nyári estéken. „Gyere, kísérj el, ne menjek egyedül haza!” — volt a szokásos mondat, s kétszer-háromszor el is kísértük egymást, hogy a végén valahol a félútnál váltunk el, s így egyik sem lett megrövidítve.

Szembe velük, kicsit arrább található Szeghalmi Sándor bácsi, édesapám kollégájának és jó barátjának a háza. Vasárnap reggelenként az öregúr mindig megjelent, ha esett, ha fújt, nálunk, hogy együtt menjünk az istentiszteletre. Amikor „kezét csókolómmal” köszöntöttem, rendszeresen megszólított, hogy férfiak köszöntése egymás között: „jó napot!” „Mondjad, hát, jó napot kívánok!” — szólított fel és kezet adott. Dagadozott a keblem a büszkeségtől, hogy engem férfinek tekint. Tempósan, beszélgetve igyekeztünk a Körös-parti Református Templomhoz. Mindig idejében odaértünk, és csatlakoztunk a templom előtt álldogáló férfiemberek valamelyik csoportjához. Komoly beszélgetéseikbe engem is belevontak, bár legtöbbször nem értettem, miről folyik a diskurzus, de bőszen bólogattam, ha másoktól is azt láttam. A harmadik harangszóra aztán mindenki közelebb húzódott a bejárathoz, és illedelmes csendben várta, hogy megjelenjék nagytiszteletű Csernák Béla tiszteletes úr. Rövidesen fel is tűnt ősz hajával, kezében a Bibliával, vállán palásttal. Barátságosan köszönt mindenkit, és mi mögötte besorjázunk a helyünkre.

A nagytiszteletű úr rövidesen nyugalomba vonult, és szolgálatát Kovács Sándor tiszteletes vette át. Nyugalomba vonulása után is felkérésre szolgált még. Így került sor testvérbátyám kisfiának keresztelésére. Szerény otthonában kerestük fel, ahol a konyhakert termékei és a hívek adományai tartották el az idős lelkipásztort és családját, mert nyugdíjat nem kapott. Napjait szorgalmas kutató munkával töltötte. A nagyváradi eklézsia történetét írta, melyet sikerrel be is fejezett. „Talán arra jó, hogy adatot nyújtson a magyar református egyház történetét író tudósnak, tapasztalati teológia ez” — válaszolta a kérdésre, hogy mi vezette ennek a hatalmas munkának a megírására. Harminc évig dolgozott rajta.

Ma is látom, ahogy ott ül papírokkal, könyvekkel körülvéve az asztalánál…

Tovább lépve a Fürdő utcán, azon gondolkodom, vajon miért hívják így, hiszen még a közelben sincs fürdő. Aztán eszembe ötlik édesanyám megjegyzése az Úri utca* sarkán álló házról, hogy valamikor ott működött az úgy nevezett vasfürdő. Most egy polgárház foglalja el a telket. Meg aztán régebben a Páris-patak is itt folyt végig az utcán, mielőtt beleömlött volna a Körösbe.

Közeledek mai sétám célpontjához a jobb kéz fele nyíló Nogáll* utcához. Itt látható a hajdani Nogáll-intézet épülete, ma gazdasági iskola. Rimanóczy Kálmán tervezte, Nogáll János kanonok felkérésére 1867-ben. Szegény sorsú gyermek ingyen oktatása volt az intézet meghatározott célja. Szigorú rend uralkodott a bentlakással ellátott intézetben. Ezt a szigorúságot használták fel nehezen kezelhető gyermekek megregulázására is.

Baranyi nagyapám gyerekként vadóc, nehezen fegyelmezhető emberke volt. Édesapja megbeszélte a Szent Vince Intézet (akkor így hívták a Nogállt) igazgatójával, hogy fogadják be néhány hónapra a tíz éves Laci fiát, rendet-fegyelmet tanulni az iskolai tantárgyak mellett. Befogatott a kétlovas kocsiba, maga mellé ültette a gyereket és kor hajnalban Micskéről behajtott Váradra. A főbejáratnál (a Bölcsőde utcával szemben nyílt) a szolgálattevő paptanár átvette a fiatalurat, a járandóságot, meg a szokásos terményeket, melyeket a növendékek ellátására kellett adni. A nagykapu becsukódott elnyelve a rakoncátlan ifjoncot, a kocsi pedig megfordult, indult vissza Micskére. Jó késő délutánra érkezett meg a Baranyi porta elé, s az öregúr még csak meg sem lepődött, hogy az udvari kaput Laci fia nyitja ki, hogy behajthasson a birtokra.

Hogy miképpen szökött meg, s jutott haza a kocsi előtt, örök talány maradt.

 

 

 

Szaniszló utca — ma Eminescu

Fürdő utca — ma B.P Hasdeu

Úri utca — ma Ciorogariu

Nogáll utca — ma Orsovei

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 604 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.