Rusvai Mónika : Szárnyaszegett világ

Kiemelt cikk, mert egy olyan tehetséges írónk horgászik a Naplójában, aki úgy érzem, kétségek közt hánykódik ma – az alkotás tengerénââ?¬Â¦

 

Ugyan kérem! A tollak ma már olyan ódivatúak! Régen még megjárta, igen, el kell ismerni, valóban kényelmes volt a libatollas paplan, s milyen elegáns mozdulattal lehetett tintába mártani a hosszú, fehér tollakat… Az id? azonban elszállt, modern világban élünk. A tollal bélelt ágynem? hallatán inkább elfintorodunk, allergiára, a lakásban szerteszét szóródó idegesít? pihékre gondolunk, hogy a madártoll nyomán hagyott szörny?, írásainkat tönkretev? pacákat már ne is említsük. Nincs többé szükség tollakra!

      Az pedig egyenesen t?rhetetlen lenne, ha engedélyeznék, hogy az emberek minden óvintézkedés nélkül, szabadon mászkáljanak, tollal a hátukon! A végén még egyesek repülni akarnának… Kitörne a közlekedési káosz, felfordulna az egész világ! Mindenki el akarna érni valamit, s?t, ami még szörny?bb, tenne is érte valamit! Ily módon elkerülhetetlen lenne a z?rzavar, s mint tudjuk, a felfordulás ellensége minden rendbeli el?relépésnek. A fejl?dés fontosságát pedig (ez ugyebár nyilvánvaló?) intelligens ember nem tagadhatja.

      A fentiek értelmében tehát e hónap végéig mindenki köteles a tollaitól megválni.

      Belátható, hogy ez nem olyan nagy feladat. Az ember csak betipeg a rendel?be, kedélyesen elvárakozik, nézel?dik, azután behívja az orvos, és egy zsebollóval lenyisszantja ezeket a ronda, idejétmúlt kinövéseket. Nem is fáj, s utána mindjárt könnyebben érezheti magát a páciens. Legalábbis ezt mondják.

      Én nem tudok nyilatkozni az ügyben, személy szerint mindig is ragaszkodtam a tollaimhoz. Úgy t?nik, miután a kutatók semmiféle tudományos magyarázatot nem találtak ezen tartozékaink eredetére, valamint rendeltetésére, jobbnak látták, ha valamennyien megszabadulunk t?lük. Pedig néhány egyszer? ember, aki nem tudós, nem professzor, talán még érettségije sincs, igenis tisztában van vele, mit jelképeznek a tollaink.

      Ã??szinte, tiszta álmaink ?k, melyek ezerféle színben ragyognak, tündökölnek, növekednek. Vannak vágyak, amelyekb?l egészen picike tollak lesznek. Id?vel ezek lehullnak, ám megtörténhet az is, hogy egy másik, nagyobb és színesebb tollhoz tapadnak, s azt er?sítik. Azután vannak a nagy, világot mozgató álmok, amikb?l nem csupán egy, hanem olykor száz meg száz toll születik. A sok-sok pihe néha összeér, s egészen olyanok lesznek, mint az angyalszárnyak. Vannak, akiket fel is emelnek a földr?l szép könnyedén, igaz, csak néhány ujjnyira. Máskor meg, ha valaki egyedül üldögél, s némán szövögeti álmait, a szárnyai olyan magasra repítik, hogy ha akarja, elérheti a csillagokat…

      Ám ahogy mondják, mindez már divatjamúlt. A tollaktól meg kell szabadulni. Ezért ülök most itt, ebben a kisvárosi, gyógyszerszagú rendel?ben, s csak a szemem sarkából figyelem a váróterem különös arcait.

      El?ször egy kisfiún akad meg a tekintetem. Ó, milyen szép! Valóságos szárnyai vannak: teli tarka, csillámló tollpihékkel. Mennyi gyermekded álom, mennyi apró kívánság! Nézem sokáig, s látom, hogy amint makacsul játszik az ólomkatonájával, új kis tollak kunkorodnak el? a szárnyaiból.

      Ajtócsattanás zavar meg gondolataimban. Középkorú úr dobog be a váróterembe. Szigorú arc, szemüveg, kissé rossz szabású öltöny, aktatáska. A fontos emberek kapkodó mozdulatával ellen?rzi a telefonját, nem kapcsolja ki, talán még le sem halkítja. A hátából, az öltöny varrása mentén három fehér toll kandikál ki. Ezüstösek.

      – Épp egy hete voltam itt – dohog az els? embernek, aki mellett végül megállapodik. – Eltávolították mindet. Erre most megint kezd?dik…

      S undorral simítja le három kósza tollát. Elborzadok. A tekintetem gyorsan tovaszökik a ny?gös úrról. Az egyik sarokban egy id?s hölgy kuporog. Látom, ? még most lehet itt el?ször. Egy kissé el is csodálkozom. Az asszony tollai hatalmas szárnyakat formálnak. Kicsit kopottak már, ez látszik. Vannak álmai, amiket sohasem tudott teljesíteni, mégsem feledte el ?ket. S ott fenn, a szárnya hegyénél, mintha új pihék n?nének! Ki tudja, egy nap akár még fel is emelhetik, s boldog lehet megint.

      Mosolygok. Talán mégis szép az élet. Talán még meg?rizhetjük az álmaink. Épp hozzákezdenék saját tollazatom rendbe szedéséhez, amikor az asszisztens kiszól; én következem.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2008.08.07. @ 09:43 :: Rusvai Mónika