Késő volt már, hiába voltak nagyok az ablakok. Rövidest gyertyát kell gyújtani. Az ablakon túli világban, helyenként hófoltok roskadtak össze a melegedő időben. A kis virágoskertben vakító-fehér hóvirágok bimbói törtek elő a piszkos, halódó hó közül. Újra itt a tavasz. Az evangélikus pap a vérszínbe hanyatló nap után nézett az ablakból. Elkattintotta a reteszt, majd kitárta az ablaktáblákat. Nagyot szippantott a földszagú levegőből. Hét esztendeje már! — gondolta. Magyar Ágost és Honfi Mór ilyentájt érkeztek hozzá zeneszóval, vígan:
— Megvívjuk a szabadságunkat, István! — mondta Ágost.
Milyen boldog volt, és milyen ijedt. Boldog volt, hogy népe végre nem tőri tovább birkaként a megaláztatásokat. Olasz, Franciahon, valamint a bécsi ifjak hevülete után, kiállt elnyomói ellen, de ijedt is volt, mert féltette nemzetét. Tudta, ha a harcos magyar kardot fog, és győz, világraszóló a diadal. De féltette is nemzetét, nagyon. Érezte, Európában az uralkodók összefognak. Sem politikailag, sem vérségi alapon nem engedhetnek. A császárok, királyok, sőt a cár is egy családba tartozik. Ám, mikor a szószékre állt, nem bírt forrongó vérével, és gyújtó szavai hatására a forradalom mellé állt Békéscsaba, Szarvas.
1849 őszén valósággá váltak félelmei. A királyi rokonok összefogtak, bár hősiesen harcoltak a magyarok, a cári kuzin segítségével a túlerő sokszoros volt. Végül jött Haynau. Hiába voltak nemes emberek, katonatisztek, sőt, tábornokok, az „aradiak” úgy végezték, mint az útonálló rablók — kötélen. Majdnem ő is erre a sorsra jutott. A harcok alatt kardtól, puskatőztől hullott a magyar, később a megtorlás akasztófáin, ma itt a kolera. Hét esztendeje temet. Hét éve mindegy volt katolikus, zsidó, református, nem hagyhatta Isten igéje nélkül földbe burkolózni az elbúcsúzottakat. Nem menekülhetett el. Ő volt „a” pap. Később azokat a temetéseket, amikor éjjel, titokban kiásták a tömegsírba borított holtakat — az akasztottakat — nem vállalta más. Ma tízesével temetett újra. Mindegy volt, katolikus, zsidó, vagy református, Isten igéje, népe egy.
A bakter hangja térítette magához:
— … térjetek hát nyugovóra! Tüzet, vizet elzárjatok, kár ne érje a házatok!
Fáradtan csukta be az ablakot. A nagy komondor egyenletes mély hangon kezdett ugatni, a pumi fel—alá rohangálva csaholt a kapu előtt. A kutyák ismerőst jeleztek. István gyertyát gyújtott és elindult kaput nyitni. Mögötte felesége, Zsuzsána lépett ki az ajtón. A kapuban Honfi Mór állt párjával.
— Bemehetünk, István?
A szálas termetű esperes szótlanul állt félre csak mozdulatával tessékelve a kései látogatókat. Mindkét férfi komoran hallgatott csupán Zsuzsána kérdezte:
— Teát adhatok-é?
Mór fordult a paphoz csendesen:
— István! Hajnalban indulunk. Jertek vélünk!
— Merre? — kérdezte a pap.
— Ha átjutunk minden határon, franciaföldön szállunk hajóra, a végcél az újvilág, Amerika. A hajón nektek is van helyetek, tudod.
— Nem tehetem, Móric!
— Térj már észre, István, ha a püspök úr meg is tud védeni az udvari talpnyalók bosszújától, itt a járvány a kolera. Mi okod maradni?
— Három okom is van! — emelte fel a hangját a pap és ujjain számolta:
— Hitem, amit nem vethetek le, mint egy kabátot és idegen abban a messzi világban, pedig őseim megszenvedtek érte. Népem, akivel egy az anyanyelvem, megbízott bennem, papjául választott és javító szándékomban követett engem. Hazám, a föld, amiben nyugodni akarok, bárhogy is alakuljon sorsom.
— De a családod, István! A családoddal mi lesz?
— A családja is magyar! — csendült fel Zsuzsána asszony hangja, és odasimult férje karjához.
— Hát akkor Isten tartson meg benneteket! — indult az ajtó felé a búcsúzó pár.
— Mert erős vár a mi Istenünk! — zengte rá a pap baritonja.
A ház sarkán jó magasra emelte a gyertyát, hogy barátai legalább a kapuig lássák az utat.
Legutóbbi módosítás: 2008.08.15. @ 21:01 :: Placskó Lajos