dr Bige Szabolcs- : Na, gyere, Ferke!

Mikor vége lett az egyoldalú párbeszédnek, lassan, nagyon lassan letettem a telefont és karomra vettem a felöltőmet *

  

 

 

Nyugodtan végighallgattam, csak néha-néha szóltam annyit, hogy „igen, uram”, vagy „rendben van, uram”, „meglesz, uram”. Mikor vége lett az egyoldalú párbeszédnek, lassan, nagyon lassan letettem a telefont és karomra vettem a felöltőmet, majd nyugodt léptekkel átmentem a titkárnő szobáján, kedvesen köszöntem neki. Kiléptem az utcára ugyan olyan nyugodt, lassú léptekkel. A járdán megálltam, felnéztem az égre, mint minden alkalommal, mikor elhagytam az irodaépületet.

Belül azonban forrt bennem a düh, hogy majdnem szétrobbantam. Ez azonban nem látszott rajtam. Évek hosszú során át megtanultam, és begyakoroltam az érzelmeim elrejtésének minden technikáját. Barátságos, de érzelemmentes tekintet, lassú, kimért, nyugodt mozdulatok, udvarias hangnem. Szerintem ezek a legfontosabbak. Mint most is.

Miért kellene, azt mindenki észrevegye, vagy akár csak még megsejtse is, hogy a főnököm egy nagy barom, aki semmihez nem ért, de mindenbe beleszól, mindent kifogásol, és olyan tanácsokat osztogat, amik fabatkát sem érnek. Mindezt pedig olyan hangnemben, hogy a falra mászok tőle.

Miután befejeztem a kék ég és a torony-irodaház szemlélését, elindultam a földalatti felé. Nem sietve. Komótosan, ráérősen. Mint akinek egy dolgos és sikeres napja ért éppen véget.

A szerelvény begördült, s a szokásos tülekedés eredményeképpen felnyomultam a második kocsiba. Négy megállót mentem csupán, így nem is akartam leülni. A kocsi rándulásai, zötykölődései azonban csöppet sem tettek jót megtépázott lelkemnek, de hát minden út véget ér egyszer és én is megérkeztem a lakótelepi megállóhoz, ahol felballagtam a felszínre.

A délutáni nap vidám fénnyel vonta be a panelházak falait, ablakait, s az előttük magasodó égerfákat. Én ebből semmit nem észleltem: bennem a harag, a sértődöttség, és megalázottság felhői eltakarták az eget, sötét éjszakává varázsolták a nappalt.

Így léptem be a lépcsőházba, a félig kitárt üveges ajtón keresztül. Előttem egy két-három éves kisgyerek álldogált a lépcsőkorlát lábába kapaszkodva. Szint-szinte hogy nekimenjek!

Ahogy meglátott, kinyújtotta két vékony karocskáját.

— Vigyél fel, báci! — selypítette.

Megismertem. A második emeleti szomszéd gyereke volt. Éppen alattunk laktak. A neve is eszembe jutott, ahogy lehajoltam, hogy felvegyem.

— Na, gyere, Ferke!

Belekapaszkodott a nyakamba, és szorosan átölelt, alig kaptam levegőt. Azért annyit kaptam, hogy szerencsésen felérjünk a második emeletre. Lábammal a résnyire nyitott ajtót belöktem, és az előszobában letettem Ferkét a földre. Az anyukája — csinos, barna harmincas — a konyhában szorgoskodott, s meg sem hallotta az érkezésünket.

— Itt a fiad, Julika! — kiáltottam, de hogy mit válaszolt nem értettem, mert Ferke újból felém nyújtotta vékonyka két karját.

Lehajoltam hozzá, lássam, mit akar.

— Szeretlek, báci! — mondta, és egy cuppanós puszit adott.

A nap egy szempillantás alatt kisütött.

Vagy nem is volt a fellegek mögé bújva?

Hogy én dühös voltam és elkeseredett?

Ugyan, kérem! Valamit félre tetszettek érteni…

 

Legutóbbi módosítás: 2008.08.11. @ 19:32 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 617 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.