Vandra Attila : Melanóma

Két hétig éltem a kaszás árnyékában. Annak a a története, ahogyan ezt megéltem.

 

Bazi nagy meleg volt. Lehet, hogy az alföldön ez egy csak megszokott nyári meleg, de Brassóban… Kora reggel 26 fok… Lesz ebb?l 33 is délire, ha nem több. Fene egyen illemszabályokat, én térdnadrágot veszek. S akinek nem tetszik, vakuljon meg! A n?k is szoknyában járnak. Igaz, hogy az én lábam sz?rösebb egy picit, de… akkor is!

– Lányok, Attila fellázadt a kánikula ellen! – fogadott Corina. (Korina)

– Ki itt a forradalmár? – kérdezte mögöttem a laborba épp benyitó Dobros Alina doktorn?. – Ja, meleg van? De hát mi a baj ezzel a nadrággal?

– Tudjátok mit, csajok, gyertek holnap ti is hosszú nadrágban, s akkor pofázzatok – fordult kollégan?imhez, majd végigmért tet?t?l talpig. Ám nem várt választ, mert rögtön megakadt a szeme egy sötét kitüremkedésen a lábszáramon. Hiába, szakmai a ártalom… Egy b?rgyógyász képtelen egy b?rfelületre tekinteni anélkül, hogy diagnosztizálna. Feltettem a lábam a székre, hogy megnézhesse.

– Ezt szedesd le onnan. Olyan helyen van, hogy könnyen megsérülhet, s akkor melanomává alakulhat.

– Leégeted te? – kérdeztem.

– Á, nem, jobb ezt a plasztikain elvégezni. – Majd faképnél hagyott, mert tulajdonképpen egy eredményért jött érdekl?dni a laborba, és láthatóan sietett.

Hát nem repestem az ötlett?l. El tudtam képzelni jobb elfoglaltságot is, minthogy szike alá tartsam a lábam. S f?leg e bazi nagy melegben. De a melanóma is Damoklész kardja…

– Min merengsz? – vette észre a dilemmámat a kollegan?m.

– Hát… Amit Alina mondott. Nincs kedvem a szike alá dugni a lábam.

– Tudod mit, kérd ki a prof véleményét is. 10 lépcs? távolság…

– OK, felmegyek.

Bekopogtam.

– H??, de nyárias vagy! – fogadott. ?még nyakkend?t is hordott. – Mi járatban a labor minálunk?

– Hoztam egy pácienst felülvizsgálatra – mondtam.

– Hol van?

– Itt – vigyorogtam, s megmutattam. – Alina szike alá küldött.

– Hát azt jól mondta. Rossz helyen van, megsérülhet és elrákosodhat. Ha eldöntötted, beszélek Beraru doktorral. 10 perces m?tét, be se kell feküdnöd, s másnap már turkálhatsz a szarban – jellemezte plasztikusan a laborban végzett munkámat.

– Akkor hívd fel légy szíves. Én nem ismerem.

Már vette is a kagylót.

– Délután négyre vár. Épp ma ügyeletes. Legalább nincs id?d meggondolni magad – vigyorgott. – Feltételezem, a laborban van ismer?söd, hogy gyorsított eljárással csináld meg ezeket az analíziseket. – S át is nyújtotta a küld?papírt.

Ránéztem a diagnózisra. „Felületi tumor". Ett?l nem lettem okosabb.

Beraru doktor már várt, de így is több lett 10 percnél. De túllettem rajta.

– Leviszed te a terméket a kórbonctan-laborba? – kérdezte.

– Le. Legalább meglátogatom a volt diáklányaimat. Négyet tanítottam közülük biokémiára.

Bekopogtam a kórbonctan-laborba.

– Jééé, itt a tanár úr! Nem láttuk, mióta végeztünk!

– Nicsak, hogy szerettek! Az iskolában nem egészen így volt…

– F?nökn?, mutassuk be a biokémia tanárunkat!

– ?volt a Domnul Bau-bau?[1]

– Igen, de azért jól fogott. Megtanultuk. Mi járatban minálunk tanár úr?

– Hoztam nektek munkát!

– Jaj, hát ez a sajátja! Viorica, (Viorika) erre nagyon ügyelj, ez a tanár úré személyesen! De ez nem lesz másnapra kész, nálunk eltart néhány napig. Ez nem biokémia – mosolygott.

– Tudom. Még benézek.

Másnap telefonáltak.

– Nem tudjuk megcsinálni, kifogyott a toluolunk. Megrendeltük, de a beszerz? osztály…

– Ismerem. De van nekem. Tudok adni kölcsön.

Másnap megint örömmel fogadtak, meg kellett innom egy kávét.

– Majd telefonálunk, ha kész van – ígérték meg.

Telt az id?, sokat nem foglalkoztatott az eredmény. Ám egyik nap a Kórbonctan-labor el?tt jártam. Megkívántam egy kávét. Gondoltam benézek. Amint beléptem, hirtelen mindenki nagyon elfoglalt lett. Senki sem köszöntött. Furcsa volt ez a hideg fogadtatás. Rossz el?érzetem támadt.

– Mikor lesz kész a tumorom analízise? – kérdeztem.

Néhány pillanatig senki sem reagált. Végül az egyik volt diákom megszólalt:

– Üljön le, azonnal kikeresem.

Kezében az eredménnyel újra felszólított, hogy üljek le. Ekkor már tudtam, hogy baj van. Azért sem ültem le. Kivettem a laboreredményt a kezéb?l, s rápillantottam. „Malignus Melanoma" írta fekete-fehéren a kegyetlen diagnózist. Éreztem, hogy a lábam elgyengül.

– Mi az esélye, hogy ez az eredmény hibás legyen? – indult be bennem a védekez? ösztön. Nem tudtam elfogadni. Itt valami hiba kell legyen, nem lehet, hogy én… pont én… én még fiatal vagyok.. két gyermekem van…

– Beszéljen az orvosn?vel.

Nem tudom, miként kerültem a „Dr. Malene Georgeta – egyetemi adjunktus" feliratú ajtó elé. Ám miel?tt bekopoghattam volna, az ajtó megnyílt.

– Menjen, és minél hamarabb kezdje meg a kezelést. Minden perc drága ilyenkor.

Nem kérdeztem erre már semmit. Sarkon fordultam, s felmentem a plasztikai sebészetre.

Beraru doktor szerencsémre megint kéznél volt. Amikor megnézte a laboreredményt, elsápadt.

– Hát erre nem számítottam. Szerencsére elég nagy biztonsági zónával vágtam ki. Feküdjön fel a kanapéra!

Végigtapogatott, els?sorban a nyirokcsomókat keresgélte.

– A jó hír az, hogy a nyirokcsomók nincsenek megduzzadva. Lehet, még nem kezdett el áttéteket csinálni. S akkor még lehet esély. Ne halogassa!

– Telefonálhatok innen?

– Nyugodtan.

Felhívtam a feleségem.

– Voltam az eredményemért. Baj van. Nagy baj. Négyszemközt otthon elmondom. Négyszemközt – nyomtam meg a szót. Nem akartam, hogy a gyermekek megtudják, miel?tt megtudom az esélyeimet.

Nem csengettem. Kulccsal nyitottam ajtót. Lerúgtam a lábamról a szandált s bementem a hálóba. Lezuhantam az ágyra, s ott feküdtem érzések és gondolatok nélkül. Csak egy nagy üresség volt körülöttem. Sokáig nem voltam egyedül. A feleségem, aki magánórát tartott, ahogyan meghallotta az ajtónyílást, megjelent aggódó arccal. Elmondtam, amit tudtam, kiemelve azt a reménysugarat, amit Beraru doktor adott.

– A nyirokcsomók nincsenek még megduzzadva. („Még…" de ezt már nem mondtam ki). Holnap els? dolgom, hogy bemenjek a profhoz.

– A gyerekeknek nehogy eláruld…

– Azért telefonáltam, légy felkészülve lelkileg te is… Er?söknek kell lennünk.

Ahogy reggel a laborba léptem, a kollégan?k rögtön kiszúrták a hangulatváltozásomat.

– Mi a baj?

Válasz helyett odaadtam a laboreredményt, s bementem, hogy vegyem fel a köpenyemet.

– Ez ugye a te hülye vicceid egyike? – jött utánam Corina.

– Sajnos nem. Szerinted Malene doktorn? pecsétje is a hülye vicc része?

Kivettem a papírt a kezéb?l, s elindultam kifelé a laborból. Ahogyan a lányok mellett elhaladtam, csönd lett. Halálos csönd. Senki sem szólt hozzám. De mit is mondtak volna? Felmentem a profhoz. A prof, akit mindenki így szólított, bár akkor még csak adjunktus volt, láthatóan gondterhelt lett. Benyúlt a szekrényébe, s egy mappát vett el?.

– Itt van egy cikkgy?jtemény a melanómáról. Miel?tt mások döntenének a sorsod felett, ezt olvasd el. Itt le van írva az osztályozás, a fázisai, a kezelési lehet?ségek, a kezelések mellékhatásai és télélési statisztikák. Tudnod kell, hogy mit vállalsz. Holnap beszélünk.

Lementem a laborba.

Kollégan?m mikor látta, hogy miben lapozgatok, azt mondta:

– Olvasd nyugodtan. Elvégzem én a dolgodat, mint máskor, amikor szabin vagy. Ez most fontosabb.

Végre valaki nem sajnált! A környezet sajnálata volt az egyik legelviselhetetlenebb dolog az egészben. Hogy mindenki úgy tekintett rám, mint egy halálraítéltre. Délfelé visszamentem a profhoz.

– Elolvastam, hallgatom.

– A laboreredmény túl sz?kszavú. Nem lehet megállapítani bel?le milyen fázisban volt. Ha jól kivették, elég nagy biztonsági zónával, akkor lehetséges a teljes gyógyulás is, amint a statisztikákban is olvashattad. Az áttétek a nyirok útján terjednek. Ajánlott a legközelebbi nyirokcsomók eltávolítása.

– De attól akkorára dagadhat a lábam, mint egy elefánté.

– A citosztatikumok er?sen ártalmasak.

– Tönkreteszik a májat.

– Sugárkezelés a m?tét el?tt lett volna jó…

– Megel?zésre. Szóval nehéz döntés el?tt állok.

– Arra gondoltam, hogy elviszlek Bukarestbe Dumitrescu professzor úrhoz. ?az országban a melanóma legjobb ismer?je. Hallgasd meg ?t is.

Felvette a kagylót. Amikor letette, ennyit mondott.

– Hétf?n 10 órakor vár.

– Köszönöm.

A laborba érve ott találtam Dobros doktorn?t.

– Hallottam. Minden tiszteletem Malene doktorn? szakmai ismeretei iránt, de ezúttal küldd el melegebb éghajlatra. Az nem volt melanóma. Láttam, klinikailag nem volt az. Ezt írásba adom neked. Mit akarsz tenni? Nehogy fölöslegesen kiszedesd a nyirokcsomóidat!

– Hétf?n megyek Bukarestbe Dumitrescu professzor úrhoz. A prof elintézte.

– Én nem ismerem, én Kolozsváron végeztem. Gondold át, amit mondtam! – Azzal otthagyott. – Vidd magaddal a lemezeket is. Kérd ki a kórbonctanról. Nem szokás kiadni, de van neked ott ismer?söd.

Na, feladta a leckét. Kinek higgyek, a három egyetemi adjunktusnak, akikhez más megyékb?l is járnak páciensek, vagy a fiatal orvosn?nek? Fel volt adva a lecke. De olyan jó lett volna hinni neki. Ám azt is tudtam, hogy vágyok arra, hogy elhiggyem, hogy neki van igaza. És ha mégsem?

Háát, nem volt könny?, de valahogy kiadták a lemezeket. S elmentem Bukarestbe. De az, az öt nap… Az rémesen hosszú volt. Feleségem minden nap sírt az iskolában, mindenki úgy tekintett rám, mint akit másnap temetnek. A gyermekeim látványa se hozott örömet. Ahányszor láttam ?ket, az jutott eszembe, hogy lehet apa nélkül kell feln?jenek. Rettenetes érzés volt.

Hétf?n kilenckor már ott voltam a B?rgyógyászati klinikán. Várni, várni… megint várni. A prof végül 12-kor fogadott. Jó hogy vittem a lemezeket, mert szóba se állt volna velem. Bement a mikroszkóphoz. Véget nem ér? negyed órát ült benn.

– Ez nem melanóma! Viszont látásra. De nem itt a kabinetben – tette hozzá mosolyogva. – Örvendek, hogy jó hírt tudtam adni.

A vonaton hazafelé végig azon morfondíroztam, hogy kinek higgyek. Három jó nev? orvossal szemben a bukaresti professzor a kezd? b?rgyógyásznak adott igazat. Bárki tévedhet. Még ? is. Hiszen tudom magamról, hogy hány olyan eredményt adtam ki, amelyet máshol megismételtek, s másképp jött ki. Laborban dolgoztam, nem kellett nekem senki se magyarázza, hogy az orvos is ember. Tévedni emberi dolog, de most az életem volt a tét, s az, hogy a gyermekeim apa nélkül n?nek-e fel…

Feleségem els? reakciója is az volt:

– És ha a professzor téved?

Hol tudjak utána nézni? Végül jött egy ötletem. Másnap az els? utam a szülészetre vezetett. Ott is volt körbonctan labor. Ott is volt diákom. Bevitt az orvosn?höz.

– Ã??szinte leszek Önhöz – mondta, miután megnézte a lemezeket. – Elég zavaros lemez. Miel?tt paraffinba ágyazták, nem szárították ki jól. Nekem még nem száradt meg a nyomdafesték a szakorvosi diplomámon. A szülészeten más esetekkel van dolgom, nem b?rgyógyászatival. De ha gondolja, beszélek Jung professzorral Marosvásárhelyen. Menjen hozzá, az ? véleményében megbízhat. Ha ? is azt mondja nem melanóma, higgyen neki. Az általam ismert legjobb szakember. De ne csak a lemezt vigye. Kérje ki magát a daganatot.

Na ez már vel?s probléma volt, mert az leltáron van. Hogy menjek be Malene doktorn?höz, hogy mondjam meg, hogy úgy gondolom, hogy tévedett? De hát választásom nem volt… Ígértem hogy otthagyom a személyimet, csak adják ide. Aztán valahogyan sikerült meggy?zni ?ket, hogy tegyenek kivételt velem, de ötször kellett megígérnem, hogy visszaviszem.

Marosvásárhely felé már némileg megnyugodva utaztam, de még mindig gombóccal a torkomban. Amikor a Klinikára bementem, megint elfogott ugyanaz az érzés, mint Bukarestben. Jung professzor úr szerencsére rögtön fogadott. Aztán újabb várakozás, amely úgy t?nt sohase ér véget. Mert hát újra paraffinba kellett ágyazni a daganatot, új lemezeket kellett csinálni, újra festeni ?ket…

Végül megjelent a professzor az ajtóban.

– Jöjjön, hogy mutassam meg, miért nem melanóma. – Mutatta a különbségeket. És megmutatta a régi és az új lemezt. – Most már megnyugodott?

– Ha nem melanóma, akkor mi?

– Kék névusz. Egy benignus, vagyis nem rosszindulatú pigmentált daganat. F?leg cigányoknál fordul el?. Ami azt illeti, Ön is elég kreol b?r?…

– Mivel tartozom doktor úr?

– Semmivel, kolléga. Menjen haza, s igya le magát. Erre inni kell! Olyan, mint az újjászületés!

De igaza volt! Másnap visszavittem a daganatomat. Malene doktorn? magyarázkodott.

– Bizonytalan voltam, inkább azt írtam, hogy az, hogy nézz utána, s ha mégis az, akkor kezeld magad… Azért adtam ki a daganatot is, hogy tudj utána nézni…

Nem idézem, hogy gondolatban hova küldtem. Végül nem mondtam semmit. Most már bánom.

A prof megmutatta, hogy mit írt a küld?papírra. „Felületi tumor" ?nem tévedett.

Most már sajnálom, hogy nem mentem be kíváncsiságból az onkológiára, hogy megtudjam, hogy milyen kezelést írtak volna fel…

 

S ha valaha egy-egy ismer?söm megkér, hogy protezsáljam be egy b?rgyógyászhoz Alinahoz viszem ?ket. Akinek kezd? létére volt bátorsága kijelenteni, hogy a Brassói Orvosi Egyetem adjunktusa (azóta már professzor) tévedett.

Senkinek sem kívánom azt a két hetet. Rémálmaimban néha még vissza-visszatérnek azok az emlékek.

 

13 év telt el azóta. Még élek. Ergo nem volt melanóma.

 

 

——————————————————————————–

 

[1] A románok a gyermekeket a Bau-bau-al fenyegetik. „Ha rossz leszel, jön Bau-Bau és elvisz! Domnul = úr

Legutóbbi módosítás: 2008.07.02. @ 16:44 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 728 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.