Avi Ben Giora. : Srácok a Balatonnál

*

 

Csütörtök volt és már elég késő. Egész nap melóztam, délelőtt suliban is voltam úgy, hogy semmi kedvem nem volt a késői telefonhívást venni, de mivel kitartóan csengett, felvettem a kagylót.

– Tessék kit kereső – szóltam bele morcosan.

– Te vagy az?

– Miért, kit vártál? A váci püspököt személyesen? – A vonal túlsó végén egyik barátom, Tibor volt.

– Na, tudom, késő van, de megkockáztatnék egy kérdést.

– Mondd gyorsan, mert tele a hócipőm a mai nappal.

– Szóval holnap péntek. Gondolom, nem melózol, szabad vagy.

– Az attól függ. Mert valóban úgy néz ki, szabad vagyok, de inkább döglenék vagy délig, azaz nem kelnék fel az ágyból, ha lehetne és valószínűleg ez is lesz.

– Na, de mit szólnál, ha lekevernénk a kulipintyónkba Lellén? A kulcs nálam van, már csak az a gáz, hogy az öregem elviszi a verdát és a vonat, az meg tudod, nem az én közlekedési eszközöm.

– Szóval az kéne, hogy leszállítmányozzam a nép egy részét.

– Hát valahogy úgy.

– És hányan röffennek össze cirka?

– Azt a fene se tudja összeszámolni, mert akit csak lehetett, azokat már félig–meddig össze is kurjantottam. Két kocsi már totál tele és kellene, hogy te is gyere.

– Tudod mit? Legyen. De a társzekerem max. öt személy szállítására van vizsgáztatva, úgyhogy ennél több személyt nem vagyok képes szállítani.

– Nem is lesz több, de a csomagtartód is tele lesz.

– Na ne, és mégis mivel?

– Hát a hozzávalókkal, kaja pia és hasonlók.

– Na akkor hánykor álljak elő a szekérrel és hová?

– Gyere fel hozzánk, a Nárcisz utcába, úgy nyolc felé, ha nem túl késő.

– Mi? Talán, ha nem túl korai. Nézzél az órádra. Jelenleg fél dél van és éjszaka. Szóval nem hagysz aludni, mindössze hét vagy hat órát. Fel foglak jelenteni a hatóságoknál, ha baj lesz.

– Na, akkor várlak és jó éjszakát.

Mikor már letettem a telefont, akkor kezdtem el végiggondolni, hogy mint általában a szám előbb járt megint, mint a fejem. Mert jó, a hétvégén valóban szabad vagyok, de hát nem lenne–e mégis kényelmesebb az anyám szoknyáján maradni otthon, és ővele elmenni, ha nagyon muszáj. De hat elígértem magam, ám legyen. Majd megtanulom egyszer, hogy mielőtt mondok valamit, azt végig is gondolom. Na és meg anyámnak is be kell adni valahogy a dolgot. Egész héten alig lát, akkor is csak addig, amíg elpusztítom a kaját, amit elém tesz, és utána két szó erejéig hajlandó vagyok társalogni is. Na, de ha már megcsináltam, megbeszéltem. Már aludt persze, így reggelre maradt ez is.

Fene korán ébredtem szokásomtól eltérően már hatkor fent voltam. Anyám még aludt, de én felébresztettem.

– Ne haragudj mama, de egy pár napra nélkülöznöd kell teljesen.

Nem nagyon tetszett neki természetesen, de hát be kellett látnia, hogy már nem hátulgombolós gatyát hord a fia és nem sokat tud ellene tenni, hogy hová, merre megy.

– Vigyázz magadra és vasárnap estére azért légy itthon, mert hétfőn suli is, meg meló is van.

– Tudom, itthon leszek.

– Kell valami pénz vagy más?

– Anyukám, semmi sem. Mindenesetre köszönöm, hogy elengedsz.

– Mit tehetek veled, nem köthetlek pórázra, ahhoz már túl nagy vagy. Csak ne csinálj kellemetlenséget.

Bekaptam a szokásos kávémat, a szendvicset már a kocsiban kaptam be és indultam a Nárcisz utcába Tiborhoz. Nem volt nagy távolság, de az útépítések és terelő utak miatt egy elég nagy vargabetőt kellett csinálnom. Már az Alkotás utcán jártam és lekanyarodtam a Királyhágó utcába, amikor láttam a visszapillantóban, hogy egy URH rendőrségi kocsi követ. Na, ennek sincsen jobb dolga, mint engem követniő De mit izgulok, teljesen szabályosan kanyarodtam és még csak nem is léptem túl az ötvenet, mint általában reggelenként, ha sietek valahová. Jó pár százasom bánja is sajnos. A Németvölgyi útra ráfordulva megelőzött és intette, hogy álljak félre.

– Jó napot kívánok, forgalomellenőrzés. Kérnem a kocsi és a maga papírjait.

– Parancsoljon – adtam ki az összes paksamétát. A rend őre elkezdte lapozgatni a forgalmit.

– Jövőre kell vinnie műszakira az autót. Tudja?

– Természetesen, de most is megfelelő a műszaki állapota az autómnak.

– Szabadna kérnem, hogy kapcsolja fel a világítástő

Na, gondoltam, ennek máma én leszek az áldozata. Ha minden rendben is lesz, mint ahogy tudom, hogy mi nincsen, addig nem nyugszik, míg le nem nyúz rólam valami bírságot. Jól indul a nap – gondoltam.

– Parancsoljon.

– Kérem, tegye „rövidre” és a villogót is szeretném látni.

Tettem, amiket mondott. Már majdnem úgy nézett ki, hogy beéri ennyivel, mikor a jogosítványomat kezdte lapozgatni.

– Na, maga még fiatal úrvezető, hová–hová tetszik tartani?

– Csak ide a barátomhoz a Nárcisz utcába.

– Rossz irányba megy, mert a Nárcisz utcába behajtani tilos tábla van, ha a Tamás utca felől akarja megközelíteni. Kanyarodjon az Orbánhegyi útra, és úgy be tud menni. Persze kérdés, melyik számot keresi.

– Hát keresni nem keresem, mert tudom pontosan, a tiszti lakótelepen laknak.

– Ja, akkor mindegy, de azért tartsa be a táblákat, mert nem csak mi járőrözünk a környéken. Parancsoljon a papírjai és legyen óvatos, na és jó utat.

Konstatáltam magamban, hogy mégsem olyan rámenős poszttal volt dolgom, megúsztam szerencsére a további vizsgálódást. Mert ha esetleg azt kérte volna, hogy húzzam be a kézifékem, arra nem vállakloztam volna. Úgy egy hónapja, hogy elszakadt a madzagja és eddig nem volt időm megjavítani, vagy elvinni szerelőhöz. De milyen jó, hogy összetalálkoztam a rend bősz őreivel. Tibor amúgy is szerelő, most legalább meg is csinálhatja majd, ha leértünk, vagy előtte.

– Már a kapuban állt a csoport

– Hol a fenébe köröztél? Tudom, hogy bontanak meg terelnek, de hát nem a világ végéről jössz, hanem hat utcával innentől.

– Na és a rendőrök?

– Miért? Nincsenek rendben a papírjaid?

– Azt azért nem, de leállítottak, kicsit elkezdtek vegzálni, de megúsztam.

– Mit úsztál meg?

– Hát hogy a nyakamba varrjon valami büntetést, de ugyanakkor eszembe juttatta, hogy a kézifékem bovdenje el van szakadva és mondjuk nem ártana már megcsinálni.

– Na, jó, ha leértünk kezelésbe veszem. Na, nyisd ki a farát, hagy pakoljunk. – Mire körülnéztem már nem volt időm visszakozni.

– Ti meg vagytok lőve? Mi a fészkes fenéért cipelünk mindent innét, nincsen lent Lellén elég üzlet? Krumpli, hagyma meg ásványvíz? Remélem abban a kannában nem olaj vagy benzin van? Igaz nem jön rosszul.

– Torokolaj a javából. Tavalyi ugyan, de az ereje még megmaradt.

Elindultunk lassan. Mire kiértünk a sztrádára, már éppen elég erős volt a forgalom. Úgy Martonvásár környékén jártunk, mikor elkezdett az autóka rángatni.

– Uraim, van egy szomorú hírem.

– Éspedig?

– Készítsék a bukszájukat, mert a legközelebbi benzinkútnál tankolnunk kell. Ezt azért csinálja most a kocsi, mert már az utolsó litereket sipákolja magába. De szinte abban a pillanatban, ahogy a mondat végére értem le is állt.

– Uraim sajnos tévedtem, nem bírta ki a kútig, úgy hogy most séta galoppban, valakiknek el kell menniük ezzel a kis ötliteres kannával benzint vételezni és majd utána begurulunk a kútra további üzemanyag felvétele végett.

– Mondd milyen ez az autó? Van rajta valami, ami úgy működik, ahogy kéne?

– Hát arról nem volt szó, hogy még műszaki ellenőrzést is tartasz, habár nem ártana egy–két dolgot megreparálni rajta. Azért nem tettem eddig magam, mert egy: időm sincsen, kettő: jövőre lesz újra esedékes a műszakija, na meg a pénz is.

– És nem tudtál volna szólni nekem?

– Igaz, de nálad sem lehet tudni, mikor van időd. Vegyed úgy, hogy szóltam és Lellén nekiállhatsz majd reparálni.

– Alkatrész van? Mert lent nem biztos, hogy lesz.

– De bolt vagy benzinkút az annál inkább lesz. Igaz nem olcsó, de majd meglátjuk mi okvetlen fontos és mi ér rá. Akkor most húzzunk sorost, ki megy el naftáért, mert így nemigen fogunk leérni.

Tehát sorsot húztunk. Szegény Bubu barátunknak pechje volt, ő húzta a rövid gyufát.

– Jó adjátok azt a kannát és valami lóvét is. Igazság szerint félre kéne állnom, stoppolni.

– Próbáld meg, de nem hisszük, hogy valaki meg is áll és fel is vesz. Nem azért, mert kissé jó súlyban vagy és kényelmeskedni akarsz. Ez a balatoni autópálya nem valami puccos nyugati strasse, ahol elegáns öreglányok vadásznak fiatal srácokra.

Bubu nem zavartatta magát, elindult, de pár lépés után leállt és elkezdett stoppolni.

– Ez tényleg komolyan stoppolni akar. Így tudjátok, mikor érünk le? Már szerintem mindenki ott toporog Lellén az ajtóban, és azt hiszik, hogy kamura csődítettem őket oda.

Aztán csodák csodája, egy Ford nagy fékcsikorgással megállt a Bubunak. Osztrák rendszámmal persze.

– Aztán vissza is gyere – ordítottunk utána. Vagy egy félórát várakoztunk, amikor Bubu megjelent a teli kannával.

– Ezt hogy csináltad? – kérdeztük. – Az még hagyján, hogy leállt egy osztrák kocsi és elvitt a kúthoz, ami úgy öt perc autóval. De hogy értél ilyen hamar vissza is?

– Papuskáim nem ismeritek Bubut! Fő a kényelem és pofátlanság. A kútnál szóltam egy úrvezetőnek, hogy innen öt–tíz kilométerre lerobbant a verdánk és hát nagyon sietnénk. Elhozott.

Nagy nehezen betöltöttük a naftát. Azért nagynehezen, mert nem volt csőre a kannának és tölcsér sem volt. Még szerencse, hogy csak ötliteres volt a kanna és nem nagyobb, mert gond lett volna, a tankba hogyan juttatni. Ismét száguldottunk. A kútnál telitöltöttük a kocsit és aztán belecsaptunk a lóerők közé. Mire a házhoz értünk, volt vagy fél tizenkettő. Nem mi voltunk az utolsók.

– Na, akkor pakoljatok ki és kezdjetek valami kajaformát is csinálni. Ott a tőzhely, minden, csapjatok össze valamit.

Laci, aki egyébként civilben szakács volt, elhúzta a száját.

– Mi a fenét akartok ebből? Krumplilevest vagy csipszet, vagy…?

– Készíts belőle, ami szimpatikus, mi addig lemegyünk a vízhez. A többieket meg ereszd be. Ha hoznak valami olyant, amit fel tudsz használni, akkor azt tedd bele.

– Na, ez jól hangzik. Lejöttem, hogy főzhessek rátok. Este kiveszem érte a napidíjamat, ne aggódjatok.

– Hát az odébb van. Reméljük, lesz miből – vettettük oda neki.

– Hé! – kiabált utánunk. – Legalább vigyetek valami szerszámot is, hátha találtok valami ennivalót.

– Mire gondolsz Lacika?

– Ott van a háznak támasztva három pecabot. Snecit vagy dévért csak horogra tudtok kapni, mert akkor csinálnék halászlét.

– És horgászengedélyt tudsz adni? Mert azunk nincsen persze.

– Mondta valaki, hogy pont a partról dobáljátok a vízbe a horgot? Lehet azt vízből is csinálni és oda csak nem mászik be a halőr.

– Na, fogjátok – adta ki a jelszót Tibor, és elkapott egy botot, hogy ezzel is példát mutasson.

– Nektek is elment az a maradék. Felforr az agyvizem, olyan meleg van. Pont most megyünk le fürödni, amikor senki sincsen lent, mert épeszű ember ilyenkor árnyékban van.

– Pont azért jövünk most mi. Lehet harapnivalót keresni és jót fürödni. Na, kapjatok el egy–egy cájgot, mert felkopik az állunk, ha nem fogunk semmit, csak botvéget – adta ki az ukázt Tibor.

Így hát nekigyürkőztünk, illetve gatyára vetkőztünk és begázoltunk a vízbe, közel a nádashoz. Fürdőző valóban alig volt rajtunk kívül, és a víz is olyan meleg volt, mintha egyenesen egy kazánból engedték volna ki. Remegett a levegő a forróságtól. Az első dévért persze Tibor fogta ki.

– Na, papuskáim én már nem döglök éhen. Kifogtam az ebédemet. Csipkedjétek magatokat, hogy nektek is sikerüljön, mert különben rántott bot lesz az ebéd.

– Nézzétek mi az ott a víz tetején? – kiáltottam oda a többieknek.

De nem vártam meg a válaszukat, hanem elhajítottam a botot, ami bánatosan úszott a vízen az úszójával együtt és elkezdtem beljebb gázolni, hogy megnézzem, mi úszik ott. Alig egy karnyújtásnyira voltam a valamitől, észrevettem, hogy az egy nagy hal, egy ponty. Úgy volt a víz felszínén, mint aki felfordult vagy beadta a kulcsot a halak istenénél, mert semmi életjelt nem imitált. Nem különösebben rajongtam a döglött állatokért, de most a hecc kedvéért odamentem és óvatosan megfogtam a dögöt.

– Na, ezt nézzétek, ti lustaságok – tartottam magasba a döglöttnek hitt halat. – Amíg ti botoztok, addig én kézzel megfogom az egész banda ebédjét!

Mindenki rámcsodálkozott, és a hatalmas halra, amit a fejem fölé emeltem. Ekkor a halottnak hitt hal elkezdett kegyetlenül ficánkolni a kezeim közt. De én reflexszerűen erősebbre vettem a fogást. Elkezdtem a társaim felé közeledni a zsákmánnyal, de azok mintha le lettek volna taglózva, megbabonázva néztek. Tibor tért először magához.

– Mi az a dög a kezedben azonnal dobd vissza. Egy döglött hallal akarsz elkábítani minket?

– De hiszen él, nézd meg, mennyire ficánkol.

– Ne gyere közelebb azzal a döggel, dobd vissza a vízbe.

– Talán a meleg vagy a meglepetés vagy a fene sem tudja mi volt rám hatással, de engedelmeskedve a felszólításnak, eldobtam a zsákmányomat. Az meg kettőt paskolt még a farúszójával, aztán már el is tűnt a nádas felé, mint a kámfor.

Mindannyian megbabonázva nézték, utána a meg rám. Persze kitört a röhögés.

– Hát ez tényleg hal volt és élőhal, nem döglött.

– Nagyon is élő, a fene egyen meg titeket. Most oda a halászlé meg a rántott hal, mert finnyáskodtatok, hogy nem bottal, hanem puszta kézzel markoltam ki ekkora halat.

– Finnyás volt a nyavalya – szabadkozott Tibor –, de úgy nézett ki, mint ami már nem él.

– És te meg pont akkor kezdtél kiabálni, hogy dobjam el, amikor magához tért.

– Te marha meg visszadobtad.

Amíg így társalogtunk, nem vette észre senki sem, hogy a vízbe vágott botomat valami igen csak viszi. Józsi volt az, aki először kapcsolt.

– Hé, nézzétek, valami kapás van, mert cefetül elvitte a botot, már majdnem a nádasban van. Na mozgás, menjünk utána, mert se hal, se bot nem lesz.

Sikerült elkapni pár lépésnyi kutyagolás után a botot és „bevágni” vele. De nem lett volna szükség erre sem, mert az a hal, biza nagyon bekaphatta a horgot. A madzagot is elég tisztességesen letekerte, a damil úszott a vízen és itt–ott már fel is akadt a nádasban.

– Csak fogd a botot, ne orsózd a damilt. A damilt és az egészet csak úgy tudjuk kiszabadítani, ha bemászunk érte a nádasba.

– Vágd el, francba a damilt és hagyjuk a fenébe. Nem mászkálunk be a nádasba egy kis ólomért, meg a horog és damil sem fontos.

– Naná, hogy bemegyek – mondtam. Egy haltól már megszabadítottatok, ezt már juszt sem hagyom. – Azzal átnyomtam a botot Tibor mancsába és nagy hévvel begázoltam a nádasba a damilt követve. Már vagy tíz perce mászkáltunk a madzagot követve. Mindenki kezdte unni, kivéve persze engemet.

– Mozgasd meg már Tibor, hátha csak a madzag maradt és a halacska elúszott útjára. – Abban a percben, ahogy Tibor elkezdett orsózni, a hal is reagált és kezdte tovább cibálni a damilt.

– Nézzétek – mutatott előre a nádas felé Józsi – ott van.

És tényleg vagy három méterre tőlünk egy jókora hal úszott. Most már rohantunk, akár mennyire is akadályozott minket a nádas és igyekeztünk úgy helyezkedni, hogy minél kevesebb esélye legyen meglógni. Úgy jó félóra hosszát caplattunk a nádasban, aztán sikerült kézre keríteni a halat.

Nagy diadalordítások közepette másztunk ki a partra és indultunk el a házhoz. Már ott toporgott az egész csapat és éppen azon voltak, hogy utánunk jönnek a partra.

– Na, mi az, elmentetek a piacra halat venni? – epéskedtek.

– Nem ezt most fogtuk. Kettő is lett volna, de egyet elengedtünk.

– De nagylelkűek voltatok.

– Nem nagylelkűség – mondtam – hanem én kézzel fogtam, de visszadobtam. Ezt is félig–meddig kézzel fogtuk ki csak hát rá kellett bukkanni a nádasban, mert elvitte a botot meg a damilt.

Nagy halászlézés meg evészet–ivászat lett a dolog vége, ami jócskán belenyúlt a délutánba is. Lassan esteledett.

– Nézzétek, aranyhíd! Na nyomás, fussunk le és fürödjünk.

Ahogy voltunk lerohantunk a partra, aztán lehánytuk magunkról a göncöket és futás be. Bársonyos és meleg volt a víz. A part néptelen, de mintha vidám lányok egy csoportja nézte volna a hülyülésünket.

– Nézzétek csak, mintha lányok lennének ott!

– Na és, nem láttak még biztosan ilyen sok veszettül hülye fiút.

– Menjünk ki és akasszuk őket horogra. – Nekilódultunk nagy vihorászás és paskolás közepette a partra és közben kiabáltunk mindenféle hülyeséget. Ezek meg mintha csak megijedtek volna tőlünk, eltűntek. Igen ám, de elhurcolták a ruháinkat és bizony volt, aki ott állt anyaszült meztelenül, mert hát előtte egymásközt voltunk és csak fiuk.

– Na, ezt jó megjártuk. Most ezek akasztottak minket horogra, nem fordítva.

– Most mi lesz? Így pucéran azért mégsem flangálhatunk utánuk és a parton sem, hogy hazaérjünk.

Az egyik bozótos felől harsány vihogást hallottunk. Egy gatya volt a levegőben, amit két kéz lobogtatott.

– Halihó! Akarjátok vissza a cumótokat? Na, akkor három kívánságunkat teljesítenetek kell. Különben itt maradtok reggelig a vízparton vagy elmentek, ahogy vagytok.

– Hú, a fene egye meg, kik lehetnek ezek? Valami balatoni szirének?

– Na, meséljetek akkor, mi az a három kívánság? – kiabált át nekik valaki közülünk.

– Először is fedél. Másodszor kaja és harmadsorban buli.

– Ám legyen. Kaja pia van, sátor is van, csak fel kell verni, meg egy pár kiéhezett valódi éhes kanhal a budapesti mocsarakból. A buli meg szintén megoldható, ha ti is benne vagytok.

Mikor Tibor befejezte eme nagymonológot, már repültek is a cuccok. Nem bírtuk szedegetni, mert mindenkit rázott a röhögés, de azért igyekeztünk megtalálni, mindenki a maga gúnyáját. Mire úgy, ahogy összekaptuk magunkat megjelentek az amazonok is. Kiderült a bemutatkozásnál, hogy valami budapesti sportiskola leánycsapatának néhány tagja unta meg a „spártai” ellátást. Nem nagyon volt kedvükre a napi tréning meg a kalóriára kiszámolt kajamennyiség és leginkább a szórakozási elvonások. Mikor észrevettek minket a vízben, akkor határozták el magukat, hogy „horogra akasztanak” minket..

– És mi van, ha mi nem adjuk be a derekunkat? – kérdeztük később tőlük.

– Á tudtuk mi, hogy nem olyan legények vagytok, akik elutasítjátok néhány lány ajánlatát.

Egészen vasárnap hajnalig tartott a dáridó, mert addigra nekik is menniük kellett. Na meg nekünk is vissza Pestre, mivel Tibor szülei már délutánra hazaérkezhettek és nem akarta, hogy megtudják, hogy kedves fiuk kanbulit rendezett a balatoni vikkendházban.

– Na látjátok – jegyeztem meg. – Csoda halakat fogtunk ki a Balcsiból. Valamikor meg kell majd ismételni – javasoltam. Kétszer–háromszor meg is próbáltuk még, de olyan jól és emlékezetesre soha sem sikerült, mint az.

Na meg lassanként szét is széledtünk a világ különböző pontjaira. De mind a mai napig emlékezünk erre a jól sikerült hétvégére.

 

És még valami! Azóta már kevesebben is lettünk. Sajnos, Tibor nincsen már az élők sorában. Mindössze 52 évet élt.

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.