Takács Dezső : Álomszínház

A fény most szemből jön, s már nem aranysárga, hanem fehér. Egyre közeledik és egyre erősebb. Az út sima. Mintha nem is a földön menne, hanem a levegőben szállna. Démon motorja néma. Most, már szinte pillanatok alatt odaér. *

Aznap a megszokottnál is korábban kelt. Letusolt, fogat mosott, feltette a kotyogót a gáztűzhelyre, felöltözött. A fekete nadrághoz és pólóhoz mélyzöld, gyapjú sportzakót vett fel. Mikor lefőtt a kávé, lassan elkortyolgatta. Bezárta a lakást, beült az autóba és beindította a motort. Szerette a motor imponáló mély torokhangját. Szinte érezte, ahogyan a hengerekben éledező roppant erő szétárad a járműben, s átjárja testét is. Gyakori hosszú útjain, összenőtt a géppel, mintha abban is lélek lakozna, beszélt hozzá:

— Jól van Ezüst Démon, csak okosan, higgadtan és ügyesen. Nem szabad kapkodni. Ma messzire megyünk. A CD lejátszóba betolta a Dream Theater lemezét, a monitoron megjelent a Track 01 felirat, a lágy bevezető után felcsendült a dal:

 

„Hunyd le szép szemed

Próbálj lazítani

Mélyeket lélegezz

Aztán lassan fújd ki

Figyelj barátom a légzésre hát

Minden szippantással oldottabbá válsz

Álmodj sűrű, fehér fényt körénk

Érezd, ahogy árad kívülről beléd

Add oda bátran álmodnak magad,

Mire alázuhansz

Szabadabb is vagy

Amíg elszámolok visszafelé tíztől

Nyugalmad vissza jő, a hullámzó víztől

Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat

Biztos révbe értél, már senki sem bánthat

És őt négy, három, kettő

Révedő szemedről fellebben a kendő

És egy.”

 

 

Még sötét volt mikor elindult. Azon gondolkodott, hányszor fogja ma újból és újból látni ezt a feliratot, hányszor ismétlődik a dal, amíg végre megérkezik az asszonyhoz. Szereti ezt a zenét. A fiai szerettették meg vele, ezért ha felhangzik, olyan mintha vele lennének. Hosszú útjain mindig ezt hallgatja.

— Gyerünk Démon! Várnak ránk — mondja, de ő is érzi a saját hangjában bujkáló bizonytalanságot.

Az asszony, akihez igyekszik, nem is sejti, hogy útban van felé. Tavasszal került kapcsolatba a Balaton felvidéki faluban élő tanítónővel. Mint kiadó, hirdetéseket tett közzé. Az asszony erre jelentkezett. Már régóta írogat, és első telefonbeszélgetésükkor az után érdeklődött, milyen feltételek mellet lehetne megjelentetni, az utóbbi időben összegyűlt új és az eddig még ki nem adott régebbi írásait. Az első beszélgetést újabbak követték, majd néhány fénykép kíséretében megkapta a kéziratokat is. Elsőre megtetszett neki a képekről rámosolygó széparcú, teltkarcsú, középkorú nő. Írásai pedig valósággal elbűvölték. Ahogy olvasott lassan összeállt benne a kép egy vibrálóan érzékeny, bonyolult és ettől izgalmas lelkivilágú, mélyen érző személyiségről. A kötethez szánt bevezető csak tovább fokozta kíváncsiságát. Ebben az asszony arról írt, hogy lelkét durva páncél borítja, karjai kökénybokrok égre meredező tövises ágai. Ez az önvallomás szöges ellentétben állt mindazzal, amiről írásai árulkodtak.

— Ezt add össze Démon! — dünnyögte magában, miközben áthajtott a Maros hídján. A tükrökben megcsillantak a mögötte ébredező Nap szép időt ígérő első sugarai.

A 43-as úton iszonyú volt a hajnali tülekedés. A nagylaki határátkelő közelsége miatt, mindkét irányban sűrű sorokba rendeződött kamionhad döcögött. Démon átlagon felüli erejét kihasználva két előzést sikeresen megoldott. Mikor azonban a harmadik előzés előtt kinézett, majdnem lecsapta a tükrét egy szemből jövő, veszetten villogó százlábú. Feladta a veszélyes játékot. Két kamion közé ékelődve vánszorgott tovább. Teret adhatott az ábrándozásnak.

Az asszony műveinek olvasásán túl, a gyakori telefonbeszélgetések erősítették, a férfiban ébredező vonzalmat, mely egy idő után már teljesen hatalmába kerítette. Így végül nem tudott tovább várni. A személyes találkozás lehetőségétől fűtötten nekivágott a hosszú útnak.

A lemez időközben a végére ért, majd visszaugrott az elejére. A monitoron másodszor jelent meg a Track 01 felirat:

 

„Félelmem elszállt, arcom újjá szépül

Biztonságban élek, rút gyötrelmek nélkül

Lázas képzeletem átsodor az időn

Hazavisz múltamba, szállok fehér felhőn”

 

 

Az egész nyarat kitöltötték az egyre meghittebbé váló telefonbeszélgetések. Most, ha végre életükben először személyesen is találkoznak, végre alaposan átbeszélik a kiadás részleteit. Talán, még szerződést is kötnek, de tudta jól nem ez a fontos, nem emiatt vágott neki a bizonytalan kimenetelő utazásnak. Ha szerencséje nem hagyja cserben, láthatja, érezheti illatát, és ha az elejtett apró jeleket jól értelmezte, magához is ölelheti.

Azt remélte, nem kell keserűen csalódnia. Bárcsak néhány elejtett szóból, bátortalanul elindított, majd elfojtott félmondatból következtetett arra, hogy vonzalma nem egyoldalú. Az asszony szavaiból érezhető volt magányossága és iránta érzett vonzalma

— Olyan szelídek a szavaid. Érzem, lelkedből szólsz hozzám. Mondta nemegyszer s ezek, ha megnyugtató bizonyosságot nem is nyújtottak neki, elégnek bizonyultak lázas képzelete ébrentartásához. Közben átment a Tiszán. Maga mögött hagyta a nyüzsgő, zajos nagyvárost, és már a szelíd bácskai tájon rótták enyheívű kanyarokkal csak itt-ott tarkított útjukat. A Nap továbbra is mögülük villogtatta a tükröket.

— Démonra mintha átragadt volna gazdája izgalma. A fordulatszám észrevétlenül pörgött fel négyezer fölé, s már százhetvennel száguldottak, mikor a férfi szeme sarkából felfigyelt a tizenhárom literes fogyasztásra.

— Azért nem kell kiszárítani a tankot, odaérünk kicsit lassabban is — korholta kedélyesen Démont, és lassan visszavett a gázból.

Tovább álmodozott. Elképzelte a találkozást. Mire odaér, az asszony valószínűleg már első óráját tartja a piciknek, akik még csak néhány hete járnak iskolába. Elképzelte, ahogy a tanterem ablaka mögött állva szemléli az utcát. Ő kiszáll Démonból, felveszi zakóját, az autó nyitva maradt ajtaján keresztül szétárad a DT zenéje:

 

„Szemeimen fátylak redői vibrálnak

Elvesző lelkemen vad álmok vágtáznak

Közelembe érnek, felötlik mi elmúlt

Ernyőn látom arcod, a kép már letisztult”

 

Az asszony már az épület ajtajában áll, hosszan nézik egymást, majd egyre gyorsuló léptekkel, elindulnak.

Baja alá érve visszazökkent a valóságba, északnak fordult. Démon közben ismét elveszti a kontrollt, vad vágtába lovalja magát. A férfi már nem képes visszarendezni indulatait. A napot most jobbról kapják. Átviharzanak Érsekcsanádon és Sükösd után ismét nyugatnak veszik az irányt. A nap beáll mögéjük. Hamarosan elérik a Dunát és egy darabig a rövidke autópályán hajtanak.

— Elképesztő! — morogta a férfi. — Híd a pusztában, autópálya a semmibe. Mi mindenre van itt pénz? Megáll az ember esze.

A körforgalmat elérve mellékútra hajtott.

Az ártéri erdő tisztásán, a szarvasbika lassan feltápászkodik a dagonyából. Agancsán hínárfoszlányok lógnak, a lengedező szél tehenek szagát hozza felé, hajtja a vére. Fajának díszpéldánya. Teste duzzad az erőtől, vére dübörög dobhártyáján. Felbőg.

Az asszony, falusi otthonában csak most ébred. Álmosan botorkál a tűzhelyig, felteszi a kávét, bekapcsolja a rádiót. Különös virtuóz zene szól. Nem ismeri, de szépnek találja. Beáll a zuhany alá, majd megtörölközik, és fogat mos. Egy méregzöld blúzt válasz gesztenyebarna hajához. Felveszi testhez simuló mogyorószín kosztümét, mely diszkréten kiemeli testének vonalait. A fésülködés és a gyors és egyszerű smink közben kiadásra váró kötete címén gondolkodik. Már napok óta az motoszkál a fejében, hogy a „Szeretet koldusai” mellett kellene maradni. Most sem jut jobb az eszébe. A tükörben, mint mindig, most is mintha homályosan látná arcát.

Megissza a kávét, fogja a táskáját és elindul az iskolába.

A szarvasbika ekkor vált ki az erdőből a rétre. Egyre közelebbinek érzi a tehenek illatát. Ügetése felgyorsul, majd vágtába megy át.

A nap most már balról, kissé hátulról süt. A férfi zavarónak érzi, de az asszony kötetének címén gondolkodik, a vakító nap ellen nem tesz semmit. Talán az „Őszi vándor” kifejező és hatásos cím lehetne — gondolja. — Az egyik novellában, mintha lenne is ilyen utalás… „szerettem az őszi vándorok dalát”, vagy valami hasonló.

Az út felett egy rőt árny suhan keresztül. A fény elvakítja a férfit. A Dream Theater pokolian dübörög. Petrucci szólója fájdalmasan felvonyít. Aztán csend.

A fény most szemből jön s már nem aranysárga, hanem fehér. Egyre közeledik és egyre erősebb. Az út sima. Mintha nem is a földön menne, hanem a levegőben szállna. Démon motorja néma. Most már szinte pillanatok alatt odaér.

Megáll az iskola előtt. A szemből jövő fehér fény kirajzolja az asszony alakját. Suhannak egymás karjaiba.

— Megérkeztél, őszi vándor, megérkeztél! — hallja az asszony szelíd, suttogó hangját. — Most már csak nyugodtan, szép lassan. Még mindenre maradt elég időnk.

A férfi testét-lelkét átjárja egy eddig még sohasem tapasztalt gyönyörű érzés.

A szekszárdi főkapitányság helyszínelői szirénázva, villogva érkeznek. Letérnek az útról, leállítják a motort.

— Mi ez a zene? — kérdi a fiatal rendőr.

— Nem tudom, de nagyon ismerős — mondja a társa. — A bátyám szokta hallgatni ezt a bandát. Csak erre tud elaludni. Valami színház. Ja, megvan „Álomszínház.”

A csillogó ezüst-metál autó az út melletti réten, a kerekein áll. A teknősen behorpadt motorháztetőn, oldalára fordulva fekszik a hatalmas szarvasbika. Arca előre néz. Orrlyukaiból vér szivárog, agancsának alsó ága, a törött szélvédőn át behatolt a vezetőfülkébe. A másik az égre mered, mint egy cifra felkiáltójel.

 

Szól a zene: Helló Viktória

                   Kezdetektől várlak

                   A barátom voltál

                   Lelkem örül, látlak.

 

Az asszony a tanterem ablakában áll. Kifelé tekint az ablakon. Az iskola előtt egy csillogó ezüst-metál kocsi parkol. Mellette, egy magas, őszülő férfi áll, fekete nadrágban, mélyzöld sportzakóban. Mintha őt figyelné.

Valaki hozzáér a szoknyájához. Krisztián néz fel rá csillogó fekete szemével. Kezével a hajába túr. Lehajol, felemeli a kisfiút.

Visszanéz az ablak felé. Az autó mellett, már nem áll senki.

— Valami nincs itt rendben — gondolja, miközben Krisztiánt a helyére ülteti.

 

Legutóbb szerkesztette - Takács Dezső
Szerző Takács Dezső 190 Írás
Viharban érkeztem, vaksötét éjszaka. Hajlongó jegenyék, átázott föld szaga, s Anyám volt ott még, meg a bába, mikor belesírtam ebbe a világba, a Sztálin utca nyolcban, alig hallhatóan.