Pongrácz Ágnes : Örökség

Nyomtatás

Békében halok meg:

már láttam a halált

apám ágyánál ülve.

S tudom, hogy nem fáj.

Ott tekergett a leveg?ben,

belekúszott a zsigerekbe,

mindenhová…

én apám nyugtattam,

ne féljen,

? nem félt, s azóta sem

értem, milyen megnyugvás

volt elveszett szemében.

Nem, nem félt egyáltalán;

én is csak er?s akartam

lenni vele…

Igen, vele akartam lenni,

hogy támasz legyek.

Pedig már kész volt az

útra.

Tán mégsem kéne sírnom

ennyi év után.

Oly sokszor láttam

már e képet.

Fogom apám kezét,

a szeme már nem lát,

fénytelen, a szája

hangokat formál.

Valamit mond nekem.

Tudom, hogy rám várt,

s mégis úgy ment el

az örökkévalóságba,

hogy én nem értettem

meg, mit üzent.

Apám sírjánál imádkozom

néha,

hozzá fordulok, ha

bajban vagyok.

Nem a segítség, hanem

a megnyugvás végett,

s mert jó, ha ritkán is,

de vele vagyok.

Tudom, a n?vérem is

így tesz,

nem mondja, s én

nem kérdezem.

Apám sírjánál állva

fölösleges.

Tudom, békében halok

meg.

Apám megmutatta,

egy ugrás csak az élet,

s odaát nem kérdezik,

mekkorát buktál ideát.

Mikor békében halok

meg, engem várni fog

apám.