Zsákai Lilian : groteszk álom

viccvers..

1. menedékem, a kanapé

 

csak feküdtünk mélán, öregen

s a kanapé megemelkedett.

mint csónak a mély víztömegen,

a térben épp úgy lebegett,

fájdalmakon hajóztunk át,

maró szennytengereken,

vihar tépte vitorlánk

lepel lett a testeken,

senki nem nézett le ránk,

de nem lehettünk meztelen.

 

síró szemünk tágra nyitva

gyászolta meg mind, amit lát,

de mi ernyedtünkben sem lankadva

mozdulatlan úsztunk tovább,

rettenettengerünk most már

nyíltan csaphatott le ránk.

 

a tajték dühös hullámhada

hajónkat szívta-nyalta,

de az suhant, ölve ellent,

mély sebeket ejtve rajta,

a tajték is sírt, lúgkönnyeket,

hogy sebeit beforrassza,

de cseppje sem tudott elérni

hogy testünk rongycsomóvá marja:

a kanapé ép testünkkel

ringott ki a túlsó partra.

 

2. menedékem, a zene

 

tangó n?tt a hallgatásban.

 

mint régi szecessziós házban

a kovácsoltvas lépcs?korlát,

a teret épp úgy ívelte át

selymes fény? fémindája.

a múlt századi harmóniák

mind növekv? fémvirága

kimosta a vitorlánkból

kihasított lepleket,

a gondoskodó hangok árja

puha ágyba fektetett,

s az élet el?l furcsa-édes,

mély álomba szöktetett.

 

álmunkban már szebbek voltunk,

s a bárban versenyzongora volt.

oltárára italt hordtunk,

és más értékes tárgyakat,

hogy a tangó zongorája

megsúgja a titkokat.

a zongora megszánt minket:

játszhattuk a dalokat,

de érthetetlen, antik nyelven

mormolta a szavakat,

így ujjunk lassan görcsbe rándult,

énekhangunk elakadt.

játszottunk még néhány hangot,

majd a zenénk elapadt.

imánk befejeztével

a tangó újra inda lett,

takaróvá sz?tte magát,

kottát adott s meleget.

annyit súgott: vegyük el?,

ha támad majd a rettenet.

 

felébrendünk, továbbálltunk.

nem pihentünk eleget.

 

3. menedékem, magam

 

szerepl?k voltunk egy könyvben,

amolyan kulcskarakterek.

nagyokat mondtunk s tettünk,

mint holmi fontos emberek,

és éppen ezért ezt a könyvet

figyelmesen olvastuk át,

ínyencekként ízlelgettük

létünk minden új oldalát,

mind gyorsulva faltuk a szót,

mintha talán fontos volna,

?rült tempót diktált nekünk

az író piszkos golyóstolla,

mígnem lázban, kimerülten

a kanapéra estünk sírva:

lehetetlen elolvasni,

ami még meg sincs írva.

 

a végkifejlet elmaradt.

nem tehettünk róla;

golyóstollunk kifogyottan

hullott le a fapadlóra:

kiejtettük kezünkb?l

csillogó sorsfonalunk.

rettegtünk, hogy ezúttal is

csak egymásnak maradunk.

 

rámnéztem, ? meg rám,

s megöleltem magunk.

örültem, hogy legalább

mindketten itt vagyunk.

Legutóbb szerkesztette - Zsákai Lilian
Szerző Zsákai Lilian 40 Írás
Zsákai Lilian - hivatásos torzszülött