Ez még a hatvanas évek elején történt. A mellettünk levő házban megüresedett egy lakás. Disszidáltak a lakói. Hiába volt a lakás a mellettünk levő házban, a fal közös volt és néha bizony áthallottunk mindent. Mondjuk, nem voltak kikapósak és rendzavarók a volt lakók, de ha focimeccs volt a rádióban, bizony igencsak hallani lehetett. Mi jobban izgultunk, hogy kik fognak majd beköltözni, mint a ház lakói. Vagy két hónapig üresen állt a lakás, aztán egyszer csak egy idős házaspárt költöztettek be. A férfi olyan negyven–ötven körüli ember volt, a felesége kicsit idősebb és húzta a lábát, sőt néha bottal járt. Elég intelligensek voltak, mert alighogy beköltöztek, leállították anyámat az utcán és bemutatkoztak. A férfi mérnökember volt, a neje pedig valamikor tanárnő, de már nem bírt dolgozni a lába miatt.
Jóba is lettünk velük. A férj hegedült, néha rém hamisan, de apám hiába szólt neki, hogy rossz fogást alkalmaz, nem sokat érdekelte. Ha rákezdett, akkor a környéken mindenkit a frász kerülgetett. Apámat kivéve, mert ő saját maga is zenekedvelő volt. Az elején még idegesítette, hogy vagy két oktávval lejjebb, vagy feljebb játszotta az ismert dallamot, de a végén már megszokta. Egyszer át is hívta és lejátszotta neki zongorán, normál hangnemben a művet, ahogy írva is volt eredetileg.
– Hát magának könnyű, mert a zongora az nem hegedű – volt az ellenérv. De azért rém halas volt apámnak, mert utána csodák–csodája, hiba nélkül játszott.
Hogy a nejét nem zavarta és élvezte? Szegény nagyothalló volt.
Egyszer átjött a férj és megkérte anyámat, hogy néha nézzen át a feleségéhez, mert most neki vidékre kell mennie kiszállásra és nincsen senki sem, aki gondját viselné a nejének. Anyám elvállata persze.
Egy alkalommal aztán elmesélte az asszony, hogy is kerültek ebbe a lakásba. A férje – mint mérnök –, egy gróf gyárában dolgozott. Ő, mint tanár– és nevelőnő a gyerekekkel foglalkozott. A háború végén a család megmaradt tagjai felpakoltak és külföldre mentek. Megbízták a mérnökurat, hogy vigyázzon a házra, és majd alkalom adtán küldenek pénzt is a költségekre.
Egészen 47–ig semmi bajuk sem volt. A mérnök úr talált munkát, és a neje is el tudott menni, tanítani egy iskolába, ahol valamikor az angolkisasszonyok tanítottak. Közben a grófék is jelentkeztek. Valahol Dél–Amerikában Buenos Aires környékén telepedtek le. Aztán elkezdtek pénzt is küldeni, sőt jelezték, hogy talán a fiatalabbik fiú a nejével készül visszamenni. Igen ám de jött az államosítás. Mivel hogy egyedül lakták, a nagy házat, hamarosan rajuk is sor került. A mérnökúr neje, amikor megjelentek a tisztviselők, ajtót mutatott nekik.
– Mit képzelnek? Ez nem a maguk háza és nem is a mienké. Mi fizetést kapunk azért, hogy vigyázunk itten mindenre és karbantartjuk a dolgokat. Ez a ház gróf Almássyéké. Semmi joguk, se maguknak, se nekünk elkótyálni, eladni vagy bérbe adni. Nyanya, ha sokat jártatod a szádat, akkor majd hamar megmagyarázzuk neked, hogy más időket élünk. A házat ezennel lefoglaljuk. Maguk a további intézkedésig még itt maradhatnak, aztán majd meglátjuk. Végeztünk.
A mérnökúr nem mert megszólalni, de lehetett látni rajta, hogy fortyog a dühtől és az indulattól.
– Valahogy értesíteni kéne a grófékat, hogy mi folyik itten – mondta a nej. – Én egészen biztos vagyok, hogy holnap ezek visszajönnek, és majd elkezdenek rendelkezni. De hát hogyan értesítsem őket? Ha táviratozom nekik, az igen drága és különben is, mit tudnának csinálni? Nem a másik kerületben laknak, hogy idejöjjenek. Gyula, magának akkor is értesíteni kell őket. Maga meg én még mindig az alkalmazásukban állunk és ezért a házért mi vagyunk felelősek. – A férj nem válaszolt semmit sem a nejének, de tudta, hogy igaza van. Mégsem tudott mit tenni.
Másnap megjelentek a tisztviselők. A mérnökúr nem volt otthon és a feleségét nem engedték, hogy telefonaljon. Elkezdték feltúrni a lakást, és ami mozgatható volt, azt elkezdték pakolni. Nellikét a mérnökúr feleségét pedig bepakolták egy fekete autóba és elvitték. Este mikor a mérnökúr hazaért és be akart menni a házba csak egy lepecsételt ajtót talált. Bement a rendőrségre és magyarázatot kért. Ott azt mondták neki, hogy a nejét kórházba vitték, és egyenlőre nem látogatható. Ő pedig ideiglenes jelleggel visszaköltözhet a garázsba további értesítésig. A konyhát és a fürdőszobát nem használhatja további intézkedésig.
– De hol a feleségem? – kérdezte. – Nincsen joguk csak úgy eltüntetni előlem!
– A feleségét az idegosztályra szállították. Még nincsen olyan állapotban, hogy bemehessen hozzá. Majd értesítjük mindenről. Most pedig menjen haza.
Gyula teljesen magán kívül volt. Nem tudta, hogy mi is történik vele, és úgy érezte, hogy ez csak egy rossz álom lehet. Elviszik a nejét, őt kitelepítik a garázsba és még a munkahelyén is gondok támadhatnak ezután. Többször ráfogták, hogy kétes a múltja és bármelyik percben átadhatják az államvédelemnek, mint kémgyanús elemet, ha nem viselkedik megfelelően.
Teltek–múltak a napok. Gyula járt be a munkahelyére, de képtelen volt barmit is csinálni. Nem tudott főzni, tisztálkodni, mivelhogy a ház összes bejárata le volt pecsételve, és nem tudott sehova sem bemenni. Kínjában, a garázsban levő csapot használta mindenre. Közben a grófnak táviratozott és levelet is írt. Úgy két hét után, mikor már végképpen elment a türelme mindentől, bement a rendőrségre felvilágosítást kérni. Megengedték, hogy meglátogassa a feleségét. De figyelmeztették, hogy semmi értelme a levelezgetésnek és a táviratozásnak. A gróf csinálhat amit akar, ez most már a nép tulajdona.
A kórházban, iszonyú állapotban találta a nejét. Le volt teljesen soványodva és nem bírt menni.
– Vigyél el innen, könyörgöm, különben meghalok. Mindenféle gyógyszereket szedetnek itten velem, és azt mondják, hogy nem vagyok beszámítható. Gyula, könyörgöm, vigyél el innen!
A mérnökúr megkereste az osztályos orvost.
– Nem panaszt akarok emelni ön ellen, hiszen úgysem tudok. Mondja meg, mi az az összeg, aminek fejében eláll a további „gyógykezelésektől“ s kiengedi a nejemet?
– Maga nem tud engem megvesztegetni! Megtehetném, hogy feljelentsem, de nem teszem. Megmondom, kihez kell mennie, és ott, ha kis szerencséje van, kieszközölheti, hogy hazavigye a nejét.
Az igazgató főorvos inkább egy vad kinézetű bikára emlékeztetett, mint orvosra. Gyula meg is próbálta a lehetetlent. Hosszas alkudozás után megegyeztek, hogy a doktor úr elitezi a hazaszállítást és cserébe a mérnök úr megcsinálja az új épülő házának az elektromos tervrajzát, sőt a teljes bekábelezését is.
Mit volt mit tenni? Az igazgató lebonyolított egy pár telefont és közölte, két nap múlva jöhet a nejéért. Otthon a házban már javában költözködött az új lakó.
– Maga az Almássy gróf volt csicskása? – szólították meg.
– Nem a csicskása voltam, hanem a gazdasági igazgató.
– Mindegy az most – felelt flegmán az új tulajdonos. – A címek, titulusok világának vége. Mától mi rendelkezünk. Maga megkaphatja az alagsori lakást. Bevezetjük a vizet, villany az van, csak a csatornát kell szintén bekötni. Itt meghúzhatja magát a nejével. A beosztása ezentúl házmester. Maga fogja rendben tartani a házat, mint eddig, és cserében itt lakhatnak. A munkák már el is kezdődtek, amíg készen lesz, addig meg ott a garázs.
A mérnökúr örült is meg nem is. De legalább volt fedél a feje felett, és hamarosan Nellikét, a nejét is elengedik.
Így esett, hogy a gazdasági igazgatóból házmestert csináltak.
Még elég sokáig kellett ott lakniuk azután. Az alagsor vizes volt és rosszul fűthető. Nellike beteg lett. Először a lába kezdte, aztán a hallása is elkezdett rohamosan tovább romlani. Már régen nem tudott bejárni dolgozni és még mielőtt kiengedték volna a „gyógykezelésről“ elbocsátották. Nyugdíját, vagy valami segélyt sem állapítottak meg számára. Gyula egyedül próbálta eltartani. Az anyagiakkal mégcsak megbirkózott valahogy, mert volt egy–két érték, amiből pénzt tudott csinálni, de az egészsége napról–napra romlott. Egy barátja ajánlotta, hogy a tanácsnál elintézi, hogy bevegyék a lakásigénylését – hivatkozással a felesége egészségi állapotára. Sőt az új tulajdonos is megmozgatott minden kapcsolatot, hogy a mérnök urat minél hamarabb a kapun kívül tudja. Mint házmesterre nem volt szükségük, mert külön személyzetük volt és Gyula bármennyire is akarta, nem tudta már a házat rendben tartani. Végülis elintézték nekik ezt a lakást, ahol most laknak itt, mellettünk.
Anyám nem győzött csodálkozni Nellike históriáján, de nem volt nagyon meglepődve, hiszen ő maga is elég sokon átment, úgy apámmal, mint másképpen.
Elég sokáig maradtunk velük jószomszédi kapcsolatban. Anyám, amit tudott, segített. Aztán váratlanul kórházba kellett vinni Nellikét. Még anyám beszélt vele utoljára, ahol kérte, hogy szóljon a férjének, Gyulának, ha esetleg meghalna, van egy régi csokoládés doboz. Abban vannak azok az ékszerek, amiket a grófné anno rábízott, hogy vigyázzon rájuk. De a grófné azóta meghalt, és senki sem jelentkezett eddig. Gyula őrizze őket tovább, habár minden kapcsolatuk megszakadt az Almássy grófékkal, de ez az övéké és egyszer talán jelentkeznek, hát ez maradt meg abból, amit rájuk bíztak.
Két napra rá meg is halt szegény. Gyula, a férje nagyon nehezen viselte el a halálát. Minden nap kijárt a temetőbe a hegedűjével és órák hosszat kint játszott a sírnál. Míg egyszer ott nem fagyott meg, vagy kapott szívgörcsöt, mert a sír mellett találtak meg. Mivel nem volt hozzátartozójuk, az állam temette el, és a lakást is lefoglalták.
Hogy mi lett a régi csokoládés dobozzal? Anyám még elmondta Gyulának, de hogy ő mit tett vele? Aztán egyszer erre is fény derült, hosszú idő után. A dobozt kidobták azok, akik átkutatattak a lakást. Nem nyitották ki, csak kidobták. Állítólag valami szegény kukázó akadt rá és nagyon megijedt, hogy valami lopott ékszerekre bukkant, és szolt a rendőrségnek. Mint becsületes megtaláló aztán pénzjutalmat is kapott valamennyit.
Hát ez volt a grófnő szolgájának a története.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.06. @ 11:30 :: Avi Ben Giora.
