Rácsai Róbert : Egy arcképhez

Nyomtatás

I.

Úgy néztem fel rád, ahogyan
egy festményt figyel az ember.
Saját magányomban voltam
a h?vös templomi csendben.

Szomorúan síró szemek,

id?tálló árnyalatok.

Megfognak, nem eresztenek;

bennük várok és hallgatok.

II.

Már másodszor pillantok rád,

szörnyedve tapintom sebed.

Fogod a töviskoronát,
és a lábaimhoz veted.

Másik énem idehozod,

És mint tükröt, elém teszed.

Véred a testedr?l csorog,

s csuklódba tépnek a szegek.

Nemcsak tiéd a fájdalom.

Nekem is épültek keresztek.
Én a magamét kiválasztom,
és súlyától a porba térdelek.

Arcom befedi a homok.

Kérek egy segít? kezet,

amivel majd felállhatok:

ezt szeretném mindenek felett.

III.

A lelkembe tekintenek
a mélyre hatoló szemek,
majd óvón felsegítenek

a földr?l angyali kezek.

Torkomra forrtak a szavak.

Parti hullámként megtörtem…

Mert én is megtagadtalak,

akárcsak mások énel?ttem.

Vedd le rólam árulásom,
és a gyáva kételyeket.

A Te bocsánatod várom,

ha mások elfelejtenek.

IV.

A templomba ma is járnak,

adakoznak a szegények.

Gazdag b?nösökre várnak
az üres gyóntatószékek.

V.

Hallottalak, Uram, belefulladni

értünk az utolsó sóhajodba.

Éloi, Éloi lámmá szábáktáni?

Én nem akarom ezt mondani soha!