Józsa Mara : Pacsirtafészek dinnyebokor tövében

*

 

 

A férfi először körbenézett, csak azután nyújtóztatta meg csípőre tett kézzel a derekát. Elégedett volt. Mélyet szippantott a tavaszi-friss levegőből és most már aprólékosan, minden részletre kíváncsian szemlélte a tájat.

         — Nézd! — s nagy lendülettel emelte a karját egy irányba. — A drótkötél még mindig ott van. Ezen mentek a csillék oda-vissza. Vitték a bányából a szenet az erőműbe. Mi meg énekeltük, ha úgy volt kedvünk, hogy: „Mennek a csillék a dró-ó-ó-óton, a Schwager felett.” Istenem, mennyit nevettünk ezen, a magunk költötte buta dalon!

         Nem kapott választ. Az autó felé fordult s látta, hogy az asszony még nem nyitotta ki maga mellett az ajtót, ült egykedvűen, kissé előre dőlve. Odalépett hozzá.

         — Ki se szállsz?

         A nő ráemelte a tekintetét s alig észrevehetően nemet intett.

         Mint akit arcul csaptak, úgy ugrott hátra a férfi. Onnan nézett az asszonyra, mintha várná, hátha meggondolja magát, aztán lassan megfordult és elindult a fasor mentén az erdő irányába.

         Egyszer visszanézett, de örült, hogy éppen nem látott az autóra; eltakarták az út menti kökénybokrok. Élvezettel nézegetett körbe, aprókat szippantva a levegőből. Igen, érezni, határozottan érezni lehet a föld szagát, ahogy a felső fagyott réteg kienged, s különleges párák szabadulnak ki. Az ég színe is tavasz-kék. Kisgyerekkorában, ilyentájt ismerkedhetett a környékkel. Mintha visszafiatalodott volna. Zsebre dugott kezeit lengetve ide-oda reppent kabátja két szárnya. Járása is vidám szökellőssé vált.

         Elérte az erdő szélét. Balra fordult s felfelé kapaszkodott a dombhajlaton. Harmincnéhány éve kettesben járták be ezt az utat. Lassan bandukoltak, meg-megállva, az apja buzgón magyarázta, mit hová ültetnek majd:

         — Erre a részre a görögdinnyét tesszük. A sárga a túlsó felén lesz, majdnem a csillék alatt. A tök meg az uborka a másik szélén… Majd csak megsegít a jóisten! — tette hozzá alázattal, mintha imádkozna.

         Ha a jóisten segített is, az időjárás nem. Másnapra, ahogy kiköltöztek a dinnyéskunyhóba, belepte őket a hó. Közel fél méteres. Még most is jól emlékszik rá, a hó fútta dőlőúton alig tudott elvánszorogni az iskolába.

         Megállt a domboldalon és lenézett. Tekintete végigfutott a fák során. Próbálta beazonosítani, hol állhattak a kunyhók, hol lengett a két szomszédos fa ágára erősített hinta. Csak körül-belülre sikerült. „Nem volt akkor ennyi fa, éppen csak az erdő közelében néhány, most meg már a kövesútnál kezdődik glédájuk. Igaz, harminc év alatt a fák is cserélődhettek.”

         Tekintetét a fasoron nyugtatva felidézte azt a csípős-tavaszi reggelt, amikor először járt a dűlőúton. Kezét apja erős-meleg kezébe bújtatta s igyekezett tartani a lépést a nagy bakancsokkal. Arca kipirult, szemei vidáman csillogtak. Egész úton kérdéseket tett fel s boldoggá tették a szórakozott válaszok.

         — Itt volnánk — állt meg hirtelen a férfi s kezét elhúzta a fiától, hogy mutathassa is. — Itt lesznek sorban a kunyhók. Kettő-kettő az útra merőlegesen, egy-egy kamraféle meg hosszában közöttük.

          Hol lesz a miénk? — kíváncsiskodott a gyerek.

         — Azt majd a sorsolás dönti el. De csak, ha mind elkészült, nehogy később az a vád érjen bárkit, hogy a sajátját különbül csinálta a másénál.

         A gyerek csalódottan legörbítette a száját, válaszul az apja nevetve beleborzolt a hajába.

         — Egy hetet csak tudsz várni! Ígérem, addigra kiderül.

         A fiú kissé restelkedve ingatta magát, valójában nem volt ez annyira fontos a számára, csak szerette volna minél hosszabbra nyújtani, hogy felnőtt módjára beszélgetnek vele.

         Úgy lett, ahogy az apja mondta, a férfiak egy hét alatt megépítették a kunyhókat. Sorra nőttek ki a dinnyeföld szélén a földbe ásott, földdel borított, keskeny építmények, elől gyalulatlan deszkából tákolt ajtóval és két pici ablakkal. Megtörtént a sorsolás is, a második lett az övék, a második a köves út felől. Beleköltöztek gyorsan, mert az anyja unta már nagyon a ládából öltözést, főzést.

         — Kéne csak neked napjában többször feltúrni a ládákat, ha egy harisnya kell a lánynak vagy egy tepsi a tésztának. Biztosan belebolondulnál, nem két hét, de három nap alatt — zsémbeskedett az asszony, mintha az ura maradni akart volna még.

         Túl voltak már Sándor napján, de a március addig nem sok jót hozott s aztán a hideg mellé megjött a hó is.

         De azért csak kitavaszodott és a dinnyéskunyhók körül serény munka vette kezdetét. Traktorok kanyarodtak le a kövesútról, kékes kis füstfelhőket pöfögve hordták a melegágyakhoz a trágyát. A hatalmas kupacok, mint óriási vakondtúrások gőzölögtek egy ideig. Aztán deszkákat, léceket, üvegrámákat hoztak, meg nagy tekercsekké göngyölt nádszőnyeget.

         Megkezdődött a melegágyak készítése. A család apraja-nagyja kivette a részét a munkából: a férfiak hosszúkás téglalap alakúra villázták a trágyadombokat, a deszkából keretet szabtak, az asszonyok pedig rápróbálták az üvegrámákat, hogy pontosan illeszkedjenek egymás mellé és a keretre. Keresztben lécekkel meg is erősítették a deszkákat, hogy szét ne csússzanak. A gyerekek boldogan adogatták a szögeket, időnként belopóztak a kunyhóba s hatalmas zsíros vagy lekváros kenyérrel szaladgáltak a felnőttek között.

         Amint elkészültek ezzel a munkával, a férfiak kora reggel kerékpárra pattantak és napestig távol voltak. A biciklire, az elemózsiás szatyor mellett, három gyeptéglavágáshoz való furcsa szerszám volt kötözve. Beletelt jó egy hétbe, mire ezzel a fáradtságos munkával végeztek. A nők, a gyerekek csak kíváncsiskodni mentek a férfiak után, megnézni, hogy halad munka, kicsit más levegőt szívni, pár percre leülni a serkenő fővel halványzöldre maszatolt rőtszínű árokpartra. Közben néhány rövid mondattal elmesélték a reggel óta történteket, aztán már fordultak is vissza, hogy a háztartásban végezzenek valami hasznosat. A kunyhó körül is mindig adódott elfoglaltság, favágás, sepregetés, vagy megetetni az állatokat: kutyát, macskát, tyúkokat. Disznójuk ilyentájt még nem volt, azokat május elején-közepén szokták megvenni.

         A gyeptégla kivágása, hazafuvarozása után mindenki a melegágyaknál foglalatoskodott. Sokféle munka következett sorjában: gyeptéglarakás, furcsikolás, magolás, majd a palánták gondozása. Leginkább a felnőttek dolgoztak, a gyerekek csak néha-néha, a könnyebb munkákban segítettek, de azért legtöbbet ott lábatlankodtak a szülők körül. Eljátszadoztak a selejtes faanyaggal, gyeptéglával, vagy fogócskáztak, bújócskáztak, de ha szóltak nekik készségesen teljesítették a felnőttek kívánságait.

          Ilyeneket:

          — Eredj, fiam, hozzál apádnak egy nagy pohár vizet!

         S a gyerkőc már inalt is.

         Máskor az anyja kérte meg:

         — Odakészítettem az ételt, nézz már rá, hogy fő-e! Aztán egy darab fát is dobhatsz a tűzre —, de rögtön utána is szólt intőn. — De vigyázz, a parazsat nehogy kiverd, még leégne a kunyhó!… Mi lenne velünk, rossz rágondolni, ha bennégne mindenünk?! — tette hozzá csendesen, ezt tán maga se tudta, kinek is szánta.

         Ezeknél a munkáknál érdemes elidőzni még egy kicsit. Mire a gyeptéglavágással elkészültek, a trágyalapok belobbantak és megfelelő meleget adtak a palántaneveléshez. Vigyáztak is, nehogy elillanjon, mindig csak annyi keretet vettek le, amennyi hely a munkához kellett. Szép egyenes sorokban végigrakták a gyeptéglákat, mind az összes melegágyban és következhetett a furcsikolás, furkálás. Minden kocka közepébe egy két-három centi mélységű lyukat fúrtak, amelyhez eszközül maguk faragta faágat használtak.

         Közben a magok csíráztatásáról sem feledkeztek meg, ez asszonyi feladat volt s nem is csoda. Hogy mi mindent kell mívelni a rendes csírázás érdekében! Akár egy pici gyerek, olyan babusgatást igényel! Először ki kell számolni, hogy mennyi mag szükséges tökből, uborkából, sárga- és görögdinnyéből, aztán pár órára langyos vízbe áztatni, majd mindet külön-külön kifuserált harisnyaszárba kötni, vizes és száraz ruhába bugyolálni s végül jó melegre dugni, erre pedig a legalkalmasabb hely a dunnák között volt. S maradt is ott éjjel-nappal, akár egy hétig. Ez idő tájt, ha valamely férfi morcos volt, könnyen megkaphatta: „Nem fértél tán az asszonyhoz a magos zacskóktól?!” S vége, hossza nem volt az élcelődésnek! De kellett is a jókedv, mert a melegágyi munkák nagyon fárasztóak, estére alig győzték a derekuk ropogtatását, hogy ki tudjanak egyenesedni az egész napos görnyedés után.

         A gyeptéglarakás, furkálás után a magolás is ilyen munka volt, zsibbadásig térdelhettek benne. Hálát adtak a Teremtőnek, ha végeztek vele! Segítségül amúgy is igen sokszor hívták őt, minden egyes munka előtt.

         A férfi felért a dombtetőre. Arcát odakínálta a lenge tavaszi szélnek s lehunyt szemmel élvezte cirógatását pár pillanatig. Az autó irányába nézett s rögtön kikerekedtek a szemei, mert nem látta sehol.

         „Ez a bolond asszony, nem itt hagyott!” De csak legyintett egyet, talán még örült is neki, hogy a kocsi nem piroslik ott sürgetően a kökénybokrok között. Felnézett, most a drótsodronyra és próbálta odaképzelni a csilléket. Jól emlékezett még rá, gyerekként mindig megvidámodott a látványuktól, olyan mókásnak találta, ahogy vonultak rendületlenül. A tele-csillék megfeszítve a drótot, az üresek vidáman lengve ide-oda, mintha bohókásan kacérkodnának: mi már kiürültünk, nekünk már nem kell cipekedni! És a dal! A sorsoláson a nagybátyjuknak jutott a csillék alatti terület, az öreg sopánkodása, hogy hiába-munka lesz, nem terem ott semmi, dalra fakasztotta őket. Igaz, mostanra már csak a refrén maradt meg a fejében: Mennek a csillék…

          Belerúgott egy rögbe, az kisebb darabokra hullva repült odébb. Elmélázott a földet bámulva; hány mázsát mozgattak meg a szülei, meg a többi dinnyés, mire elkészültek a fészkeléssel. Társaságban ezzel mindig nagy derültséget okozott. „Mi az, hogy fészkelés? Madár vagy te, hogy fészkelsz? Nézzétek már, nem tollas a hátaő!” Ilyenkor legszívesebben elhallgatta volna a történet végét, olyan érzékenyen érintette, ahogyan a gyerekkorát gúnyolták. Folytatta mégis, részletesen elmagyarázva, hogy a fészkelés igen fárasztó munka, nagy kapákkal gödröket vágnak ki a soroló nyomán, abba érett disznótrágyát raknak, aztán megint a kapát veszik kézbe és visszahúzzák a földet, kúposra igazítva a tetejét. Később minden kupacba egy gyeptéglás dinnyepalántát ültetnek. Az iskolában megtanulta hozzá az elméletet is, ez a módszer a fejtrágyázás, gazdaságos, de igen munkaigényes. Igen, a dinnyetermesztés egészére igaz, hogy babramunka. A dinnyés embereknek nagyon kevés idejük akadt láblóbálásra, s ha az időjárás miatt pihenőre kényszerültek, az meg az idegeiket ette.

         Szétnézett még egyszer s elindult, hogy leereszkedjen a domb másik oldalán. Körbejárja az egészet, mind, ahol a dinnyeföld volt, úgy tervezte. Néha megállt, lerugdosta a talpára ragadt sarat, közben gondolatban felült a réges-régi hintára.

         Az apjuk minden évben csinált nekik hintát. Nem valami bonyolultat; két vastagabb ágra egy erős kötelet kötött, amelynek a közepére egy deszkadarabot erősített és már lehetett is vele magasra szállni, cipőjük orrával a felhőket megérinteni, vagy még lejjebb rugdosni a nyugvó napot. Eleinte hajba kaptak a sorrenden, később napokig rá se ültek.

         Kiért a kövesúthoz, kicsit reménykedett benne, hogy meglátja az asszonyt, de végig, ameddig ellátott, üres volt minden. S olyan csend, mintha megállt volna az élet. Fülelt, nézelődött, s amikor megindult, lába alatt nagyot reccsenve tört el egy száraz kóró. A közeli bokorról madarak rebbentek fel s tűntek el egy pillanat alatt. Kedves gyerekkori élménye jutott az eszébe róluk. A pacsirtafészek! Előfordult, majd minden nyáron, hogy kapálás közben ilyenre bukkantak egy dinnyebokor tövében. Nagy esemény volt! Apja őket is elvitte oda, hogy megnézhessék. Útközben előre sorolta az intelmeket:

         — Csendben gyertek! A pacsirta nagyon ijedős. A fészekhez se szabad nyúlni, mert rögtön megérzi, ha megpiszkálták! Idegen gyerekeknek meg főleg ne szóljatok róla, még kifosztanák!

         Óvatosan közelítették meg a helyet, az apja finoman széthajtotta a gazokat, melyeket jelölés gyanánt meghagytak, meg azért is, mert nem akarták megbolygatni a fészek környékét, nehogy elriasszák a madarat, mert a pacsirta könnyen odébb áll. Ha már tojások is voltak benne, nagy lett volna a kár. Szinte naponta megnézték, mi történik a madár-tanyán. Volt nagy öröm, amikor kikeltek a fiókák! Eleinte csupaszon vonaglottak a pihék között, de gyorsan tollasodtak, s egyszer csak üresen találták a fészket. Volt, hogy túl korán, apjuk ilyenkor gondterhelten álldogált fölötte s csak halkan jegyezte meg:

         — Biztosan elvitte őket valami…

         A pacsirta énekét azóta is nagyon szerette, ha néha réten át vitt az útja és meghallotta, különös érzés öntötte el; öröm és szomorúság keveréke.

         Az üres fészket később is többször megnézték, akkor már szabad volt eldicsekedni vele dinnyehordó gyerekeknek is, akik a faluból jöttek s néhány dinnye fizetségért dolgoztak velük. Soha annyi kacagást, bolondozást nem élt meg, mint azokon a napokon. Az apja vékony pengéjő, fanyelő kiskésével megkocogtatta a gömbölyő görögdinnyék hátát, majd felfordította őket, egy pillantást vetett a hasukra, és nyissz. Ugyanazzal a mozdulattal odébb lendítette; két-három darabot egymás mellé, hogy a hordók könnyebben meglássák. A gyerekek kis bandája hangos vidámkodással követte, s amíg folyt a mókázás, szólt az ének, a kis kupacokat nagy rakásokba hordták az út mentén. Előfordult, hogy egyet-egyet elejtettek, vagy a nevetéstől vagy, mert valakinek megakadt a lába a dinnyeszárban. Akkor volt csak nagy a ribillió! Sáskahadként vetették magukat a piros dinnyebélre.

         Az összehordott dinnyerakásokat másnap teherautóra rakták, s a közeli vasútállomáson bevagonírozták. Ez sem ment mindig könnyen, ha „nagyon” nyugatra vitték, előfordult, hogy minden dinnye csumájára kis korongot kellet húzni. És a vagont minden esetben ki kellett papírozni alul, és körben az oldalát is. A gyerekek addig fenn kuporogtak a rakomány tetején, s unalmukban belekarcolták néhány dinnye héjába a címüket. Tudták, hogy ezt nem szabad, ha a felnőttek bal lábbal keltek fel, nem is engedték berakni ezeket, de legtöbbször útnak indulhattak a „szabad” világba a különleges üzenetek. Időnként még válasz is jött rájuk.

         Visszaérkezett oda, ahonnan elindult. A nap éppen lebukni készült az erdő mögé, korongját félig eltakarták már a csupasz ágak. Tekintetével még egyszer befogta azt a darab földet, amely egy nyáron át az otthona volt, aztán elővette a telefonját, és felhívta a feleségét.

         — Apámmal szerettem volna eljönni ide is — mondta jó idő múlva az autóban, s nézte az elsuhanó tájat. A lelkesedés, amely idehozta, fájdalommá aszalódott a szívében.

         Mint minden ilyen utazás végén.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.