Both Péter (Peth) : A pokol kapuja

A hidegháborúban n?ttem fel. Mindig is féltem. Mostmár nem magam miatt, de még ma is félek!

 

…Hányszor hallottam, s?t „láttam" már a legvégét. Filmekben, gondolatban és a legszörny?bb álmaimban. A valóság azonban mindig brutálisabb a legeredetibb, legigazibb képzeletnél. Mert nem múlik el….

    Hogy miért írom le mégis? Talán, mert már úgyis mindegy. Talán, mert mégiscsak álom volt,  Nem! Nem! Azért írom le, mert le KELL írnom, még most! Mert én látom már a pokol kapuját!

   Az egyszer?, halandó ember nem tudhatja az okot, de igazából nem is fontos. Mert néhány ezer ember kezében van a világ. Már nem sokáig, hiszen ?k is meghalnak mind! Nem sajnálom magamat, és nem gy?lölöm ?ket sem. Mi értelme lenne? Hiszen pont ezért kerültünk ide. Az értelmetlen gy?lölet miatt. Megéltem harminckilenc évet. Sokaknak a töredéke sem jutott. De a hatmilliárd ember közt nagyon sok a gyerek. Csak ez fáj ebben a véges történetben.

   Mi nem láttuk a villanást. Elbújtunk a pincében, amikor a TV bemondta az els? bombák robbanásának a hírét. Messze keleten történt, de azonnal tudtam, hogy mit jelent ez számunkra, számukra és a mindenség számára.

    A közértbe rohantam, – szerencsémre nem sokan voltak még- és minden pénzemet ételre költöttem. Teleengedtem egy hordót tiszta vízzel és magunkra zártam a pinceajtót. Még egy napig volt áramunk, így a hírekb?l megtudtuk, hogy valóban itt van már a világ vége. Nem sírtunk és nem ?rjöngtünk. Az öngyilkosság lehet?sége, természeten megfordult a fejemben és az övében is, de elvetettük, mert „minek azt sürgetni, ami úgyis, túl hamar eljön". Ma már kicsit bánom, mert a fájdalomnál is kegyetlenebb ez az elhagyott, kiürült érzés. Az állandó émelygés.

   T?lünk harminc kilométerre robbant egy bomba. Éreztük, ahogy megremeg a föld és tudtuk, hogy odakint perzsel a leveg?. A pince leveg?jének h?mérséklete is magasra ugrott. Annak ellenére, hogy az ajtók jól zártak. Két hétig nem hagytuk el a menedékünket.

   A hidegháború alatt n?ttem fel. Akkoriban évente többször is elmondták „polgárvédelmi oktatás keretében", hogy egy esetleges termonukleáris robbanás után egy héttel, a háttérsugárzás, már csökken. Ebben az id?szakban is nagyon magas, de az ember, néhány órán át a szabadban tartózkodhat anélkül, hogy azonnal meghalna. H? de jó! Nem döglök meg rögtön.

   Elhagytuk hát a pincét. Nem tudom mire számítottam….talán erre, talán semmire. De lehet, hogy mindenre, mert úgysem számít már semmi sem. Az utóbbi egy hét alatt, jóformán nem is szóltunk egymáshoz. Volt id?m gondolkodni. Tudtam, hogy attól függetlenül sugárfert?zött vagyok, hogy bezárkóztam a föld alá. Hiszen a hajam is hullani kezdett már.

   Nyár volt. A fákon maradt minimális levélmennyiség száraz volt és seszín?. A földet nedves

hamu borította mindenhol. Mindenhol! A rothadó testeket is, amelyek furcsa módon nem estek szét, csak feküdtek felpuffadva tehetetlenül. Csupán néhány. Szétszórva, élettelenül, de mégis szomorúan. Mert senki nem ásta el ?ket. Mintha a Jóisten meg akarná mutatni: – Ezt ti tettétek, Nézzétek hát!

   A központ felé kanyarodtunk. ?könnyezett mellettem. Menet közben senkivel sem találkoztunk, az úttesten állatok és emberek tetemei feküdtek rendszertelen összevisszaságban. Madarak, egy vadnyúl. Bogarak… és furcsamód' nem lepték ?ket a legyek. Mert azok is meghaltak. Lehet, hogy mi vagyunk az utolsók?….Aztán a központnál megértettem, azért nem láttunk él?ket, mert az ember társas lény. A bajban egymáshoz bújunk, még ha két nappal azel?tt a legsötétebb átkokat is szórtuk egymásra. Minden él? ember a városban, ide, a kultúrház épületébe jött, hogy ne kelljen egyedül elviselnie a mérhetetlen bánatot.

    Gyógyulást, nyilván nem remélt, nem remélhetett senki.

    Beléptünk az épületbe.

   – Szia! – Köszönt rám egy teljesen kopasz, beesett arcú ember. Nem hasonlított eredeti önmagára, de felismertem ?t. Lehet, hogy én is ilyen szürke és élettelen vagyok?

   – Szia! – válaszoltam csendesen. – Mit tudsz? Mindenhol ez van?

   – A világnak, vége van barátom! Még Afrikát is széjjell?tték a barmok, de annyi bomba robbant csak Európában, amennyinek a szele is elég a teljes pusztuláshoz. Azt beszélik, hogy olyan h?mérsékletemelkedés történt, ami máris felére csökkentette a sarki jég tömegét. Tehát: így is, úgyis vége. Nem aprózták el. Beleadtak anyait, apait – mondta halk szavakkal, fanyar, mosolyszer? grimasszal az arcán.

   Elköszöntünk egymástól. Mikor kezet fogtam vele, úgy éreztem, mintha nem lennének csontjai. Csak a nylonszer? b?r és valami megfogalmazhatatlan „antimatéria". Mi „hazamentünk". Volt még otthon néhány konzerv és a vízb?l is maradt még. Büdös volt már, de forrázva….. mindegy is.

   A hazaút semmivel sem volt rosszabb az el?z?nél. Jobb sem.  Furcsa volt az, az édeskés szag, amit ? is érzett. Nem b?z volt ez, hanem amolyan nem létez? szag. Lehet, hogy ilyen a halál szaga?

   Nem vonultunk vissza a föld alá. A házunk udvara nem különbözött az utcától. Talán üresebb volt annál, de ugyanolyan szomorú látványt nyújtott. Megkerestem a kutyánkat. Elvonult meghalni. A földön egy galamb pár tetemét is megtaláltam. Azel?tt, minden reggel az ? turbékolásukra ébredtem. Vajon hány reggelem van még?

   Ã??t két nap múlva eltemettem. Legalább ? ne legyen látható szégyenfoltja az „emberiségnek".

   Most, hogy egyedül maradtam, úgy döntöttem, megírom nektek, hogy ne tegyétek… Mert…

most még… talán, csak egy rossz álom… Még Csak egy álom: A pokol kapuja.

Legutóbb szerkesztette - Both Péter (Peth)
Szerző Both Péter (Peth) 95 Írás
Üdvözlök mindenkit! Nagyon szeretem a verseket.Olvasni és írni egyaránt. Nem csupán a mondandója, de a formája miatt is.ÃÅgy gondolom, hogy a vers, tulajdonképpen egy "állapot", amelyben benne vagyunk amikor írjuk, vagy olvassuk. Mert a vers valódi jelentése, mindíg az adott helyzettől és lelkiállapottól függ.