Kovács-Cohner Róbert : Enigma II.

Nyomtatás

Vagyok

Vagyok: semmi. Nem is vágyom többre,

csak hogy én fojthassam vízbe a napot

minden áldott türkiz éjszakán.

Elnyelhessem: forrón idézze bennem

fagyott valóm régi vándorútjait.

Ha éjjel lesz,

a horizont távoli vonalán

felhőként lépkedek,

s a holdra nézek néha fel:

elárult áruló.

Áruló, mert már nem vezet fel út.

Vagyok űr, – és hajam a tejút –

a véges végtelen unott vándora.

Ha hajnalodik,

a végtelen óceán vizében bolyongok:

sötét zugomra vágyom.

Elveszett hangom már nem keresem,

s mert néma lettem, eldalolhatom

a mártír habok monoton menetének

zúgását. Rólam szólnak. A semmiről.

Vagyok: minden. Hisz a hullámok

a semmiről zúgva a végtelenről dalolnak.

Régi sebeim hitét a mélység közönye

foltokban hímezte rám.

A víz felett remegve, lebegve

régi lángomat sarki fénnyé kiáltom:

imádkozom hozzád, anyám.

Imádkozom a nap haláláért,

ha éj burkol ködbe,

imádkozom a perchez évezredekig,

hisz testem atomjait fűtöd bennem,

ha kígyóként húzom a mélybe, megcsalt kedvesem,

a fehér tojást halva született gyermekeddel.

Sorsod vagyok, férjed és gyermeked,

és lányod éjjel mindig az enyém lesz.

Nézem sápadt arcodat, amint a hullámok

feledéssé mossák,

nézem arcod lentről, és gyermekednek

titkaim suttogom. Hisz nekem.

Vagyok: hit. És míg a nap néz rám a habokból,

a csillagokat tépdesem az égről,

s a kívánságokat vízbe dobva

sikollyá kacagom.

Taníthatok újra. Őt tanítom.

Ő lent sír mindig, minden éjjelen,

s mikor testem árnyéka fehér fényére vetül,

a néma imákat átölelve ring,

sír, csak sír csendesen,

amíg  égbe kiáltott sikolyok ringatják halálba

egy messzi holnapig.

Hitet zúgok halott istenek hangján örökké,

és rád nézek még, mint a régi boltban.

Ősz kontyodra nézek fel néha,

hisz rájöttem: fény-ösvényed nem égbe –

csak a múltba vezet.

Vagyok: múlt, és emléktestemet nyaka köré tekerve

mesélek a fehér tojásnak.

Mesélek régi dalokról,

megszegett ígéretekről,

mesélek a siket kövekről,

az akasztófa kenderköteléről,

mesélek apákról, fiúkról,

mesélek háborúkról,

mesélek fémes templomokról,

mesélek fehér egyszarvúakról,

mesélek a reményről,

képzelt istenekről,

mesélek egy régi vándorról,

és mesélek rólad is, anyám.

Sohasem láthat téged:

csak ha már alszik csendesen,

úszom tovább kígyótestemmel,

s majd egy régi barlangba bújva

– amit rég ellepett a víz -,

suttogom magam elé dideregve, a néma csendbe

a holnapot.

Vagyok: jövő.

Gyűlölöm a holnapot, mikor

elhagy gyermeked, mert elhagyom.

Gyűlölöm a holnapot, mikor meg kell halnom.

Gyűlölöm könnyeit. Gyűlölöm fehér fényét,

mert régi fényedre emlékeztet.

Gyűlölöm ártatlan szemeit.

Ha hajnal jön, utánam indul,

hogy megkeressen, de én barlangomban

fekszem hidegen, holtan,

így ő szárnyakat növeszt,

fehér, vakító szárnyakat,

és felszáll a vízből.

Átrepül a horizonton,

hátha megtalál meséim sivatagában,

hátha látja még a templomokat

a dűnék között.

Ilyenkor te leszállsz homály-hazámba,

és én nem láthatlak téged

fiatalon, fehéren.

Csak éjjel látlak mindig:

olyankor öreg vagy.

Vak vagyok, mert mindig téged látlak.

Itt leszek mindig, minden hajnalig,

és éjjel ébredve kígyóként

fojtom meg gyermeked,

a csillagokat az égről tépdesem,

az űrt mázolom felhőként az égre,

s a közönyt zúgják hullámaim

ebben a lágyan lila, messzi világban,

ahol arcomon érted szárazak az árkok:

Mert hiszem, hogy egyszer rám találsz

régi barlangunkban

álmomban, egy türkiz hajnalon,

távol a fénytől, távol a kövektől,

távol mindentől.

Álmomban talán megsimogatod ördög-arcom,

tested jászolába hívsz,

és mesélsz régi, álmodott jövőnkről.

——————-

Enigma I. – Voltam

Enigma II. – Vagyok

Enigma III. – Leszek

Enigma IV.- Enigma