„Csupán egyetlen személynek származott nyilvánvalóan el?nye Drezda Pusztulásából. Én vagyok az a személy. Tetemenként legalább öt dollárt kerestem, ha a mai honoráriumot is beleszámítom."
A madár nagy volt és fekete, hatalmas, sötét gombszemekkel. Egy fán kucorgott, amikor elérte a halál. Nem érzett semmit, csak hiábavalóságot a pusztulás iránt. Mintha sosem lettek volna szárnyai, mintha egy k? lett volna, úgy zuhant az ázott talaj felé. Ott már több varjú teteme is feküdt.
Fájt a feje. Lüktetett. Nagyon elfoglalt volt, mindenre neki kellett figyelnie. Végignézett a világon és károgás ütötte meg a fülét. Összevonta busa szemöldökét. Mit keresnek ezek itt? Elgondolkozott, de ebben zavarta az egyre er?söd? zaj.
– Elég legyen! – kiáltotta. Mennydörgésként dördült a hangja. Fagyot hozott, es?t a földekre és utat talált egy ember szívéhez is.
Mindig idegesítették a varjak. Úgyis mondhatnánk, teljes szívéb?l gy?lölte ?ket, de sosem gondolt a halálukra. Ellenkezett az elveivel a gyilkosság, még akkor is, ha csak madarakról volt szó. Ez a nap viszont más volt. Hideg es? verte a földeket, a varjak csoportosan ültek a fán. Károgtak.
Fájt a feje. Lüktetett.
– Elég legyen! – kiáltotta. Hangjára azonban nem figyelt senki.
– Méreg – dünnyögte félhangosan.
– Puska – mondta ki hangosan, nekibátorodva. Felvillanyozta a gondolat, hogy végre tehet valamit az átkozott károgók ellen. Lement a kamrába, ahol szándékával ellentétben mégis a méreg mellett döntött.
Jó nagy adag kell ezeknek a dögöknek. – gondolta magában, így hát elindult a boltba és vett egy tízkilós kiszerelést. Lassanható méregre esett a választása. Miután elhelyezte a méreggel preparált varjútápot az erd?ben, ? is bevette a maga adagját.
Úgy érezte, már nincs keresnivalója a földön. Betöltötte sorsát.
Nagynénémékhez siettem a felázott betonjárdán. Fújt a szél, a fejem kissé kóválygott még az el?z? nap elfogyasztott alkoholtól és a kialvatlanságtól. Hirtelen megálltam, ahogy észrevettem az els? tetemet. Már nem látszott szabadnak, már nem volt ómen sem. Csak az volt, aminek valójában t?nt: egy hulla. Egy tárgy, amib?l elszállt az élet. A gyilkosokra gondoltam és a tömegsírokra szerte a világon. Valahogy nem tudtam azzal a der?vel szemlélni a világot, amivel kellett volna. Nem tudtam vállat vonva ennyit mondani: Így megy ez… Pedig tudtam, hogy Vonnegutnak igaza van, de ürességet és valami nagy-nagy szomorúságot éreztem a halál látványától. A hiábavalóság érzete töltött el a pusztulás iránt. A legnagyobb mértékben iszonyodtam t?le.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.16. @ 14:39 :: Irlanda Máté