/Térdre borult a csend/
az éjszakák sorának közepén
félbetört pipacs
lassan hullámzó hasad
vajon holnap itt leszek-e még
vajon itt vagyok-e még
félbetört pipacs
egy közlekedési lámpa
ablaküvegen megtörő fénye
nem értem
nem értem
megborzongó pihék
az éjszaka ablakon bekúszó
hűvös leheletén
a hasadon
megborzongó
jegenyékként hajló
érthetetlen pihék
az éjszakák sorának közepén
fekszünk vagy csak azt hisszük talán
kihalványodtunk elszámolt életünkből
most kéne hogy az legyen hogy már nincs is mit
nem is lehetne mit feláldozni
és így is van
csak túl korán
kivesztünk magunkból végleg
egy ott sem volt
áttetsző éjszakán
régi szoba
régi helyzet
de mégis
talán csak én
vagyok másmilyen
vagy talán sosem volt olyan
amire néha még
emlékezem
felvillanó megélések
hidegen végigfut
mellkasomon egy izzadságcsepp
olyan hideg
mint a csend
az ágy megrándul körülöttem
a csepp felszínén te meg én
a minden közepén
becsukom szemem
sárgás színű éjszaka
a sötétek sorának legközepén
fekszel hasad emelkedik-süllyed
valami halk zene szól
kint remeg a város a nyárelő
hűvös szellőjű
vidék-szagú sötétjében
a tér – végtelen
megértettem egyszer
vagy sosem fogom
felgyorsult vérgőzeim
szorító akaratába takarózva
magamhoz szorítlak
így ellensúlyozom
hogy könnyű vagy mint a porszemek
ott balra tőled a holdsugár-sztrádán
kering-kering
s ha eltűnik
elszédült talán
és elképzeljük még
a tábortűz füstjének friss illatát
valami réges-régi egyszerű gitárt
a magányt ami még olyan volt
mint a magány
átélhető fájdalom
vöröses mélység
belátható
elkábító
csodálatos
magány
magány – üres
és elképzeljük még
az éjjeli őrjáratokat
amikor még ujjaink hegyére simult a fény
hogy leüssük a lelkünkig elérő
kiválasztott fiatal hangokat
elképzeljük még
egy megkettőzött
vitorlaként magunk elé feszített
másnapra elfelejtett végtelenben
az éjszakák sorának közepén
nem tudok így aludni
rám nehezedsz
te sem tudsz
azt hisszük – a másik még hisz valamiben
ne törjük el
hátat fordítok mégis
legalább álmomban talán
újra én vagyok
csak reggelre mindig
mindig elfelejtem
„a kőházba zárt gyengülő élet
ébredéskor semmibe vesző
egyik zavaros álmának közepén
elfáradtunk tudom jól s te is tudod
nem vonz az új mert nem lehet
részünkké és így csak fénykép
szürke eltorzított vetület
maradj csendben érezd még az itt maradt
hajamba bújó régi illatokat
hagytam hogy rám simuljanak
soha többé ne eresszenek
de már nem értem őket
idegenek céltalanok –
bizsergés
egy alvó talpán csupán”
álmainkban megrándulunk
sárgás fény halk zene
az idő közepén
kis szobában nézlek
vagy csak álmodom hogy kinyitottad szemed
te fekszel
örvénnyé simul hajad
„sámántáncot járó jegenyék
karanténjába zárva
hogy dőlnek a föld felé
s egyenesednek újra
testszagú pórusaid bunkerébe bújva –
mégiscsak lila az ég, és mégiscsak árva
lehetek újra mert lila
lila
lila az ég
és a kontúrok is
az se baj
ha reggelre elfelejtem
ugyanaz vagy
mégis most már látlak
ahogy sápadtan rám nézel
és azt mondod
a felejtés
épp cigarettára gyújtott
neked most kicsit
térdre borult az idő”
nézd ilyen voltál
még megmutathatom
ha így láttál
– közben homlokom ráncolom –
ha így láttál
én ilyen lettem neked
lilává festettem az eged
s te cserébe évgyűrű lettél
íriszemben
mit csak te láthattál
s csak addig maradt belevésve
örökre biztosan míg néha még belenéztél
rajtad áll
kudarcot vallottál-e
válladra kényszerítettek-e
hát mégis felnőttél?
felnőttél-e, mondd?
érted-e még a nyelvet
ahogy most a fák leveleinek
egymásra simulásából és
lehullásából
formálom neked a szavakat
felnőttél-e mondd
sohaországot teremtettél
s most nélkülem ott hagyod
ha felébredsz majd
látod-e hogy ott vagyok
és nézd
itt már korhadnak mind a fák
kővé kövül a szín az illatok
és a jegenyék is megtörtek
a szörnyű súly alatt
a megfagyott idő
mázsás sóhajai alatt
nélküled saját világod
ízekre szakad
s te sikolyát sem hallod majd meg
nézd a eget olyan
már mindjárt színtelen
kötőhártyádba fúródik
körüled az űr
hisz csak te látsz minket
és nem várhatjuk tovább
hogy kiéleződjenek megint a csillagok
hogy újra a hűsbe hasítson a fény
siess
siess
s ha felébredsz majd
látod e még hogy rajtad áll
látod e még hogy ott vagy
emlékezni fogsz?
nézd
neked most kicsit
térdre borult az idő
ablakunkra teszi tenyerét a hajnal
látom meleg bőrödön megtörni a fényt
így nem tudok elálmosodni
egy percet sem aludtam biztosan
hátat fordítok
elgondolkodom
miért járom egyedül az utamat
piros lámpák esős éji fénykörébe zárva
az egyiktől a másik szédült sodró forgatagába zárva
napra nap
miért várok a napra
a vidéki szénakaszlak tetején
izzadva másnaposan pálinkaízzel számban
minden később örökké vetített nyár éjszakán
minden hajnalban másba olvadva?
édesanyám
sajnálom
de útközben elvesztem valahol
és azt se tudom már
itt vagyok-e
hogy most éppen
ki fekszik mellettem az ágyon
felülök és ölemre szorítom
a párna gyűrt hűvösét
kinézek az ablakon
nem tudom már
mi az a vörös
ahogy bevilágít egy lámpa az ablakon
felállok
ma már aludni nem tudok
elszámolták nagyon
istentelenül elszámolták
a rohadt időt
látod
itt kéne vége legyen
mikor már nem tudom
mit nem tudok
mit felejtettem el
mi az a magány
mikor már nem tudom
mit hagytam ott
kiket hagytam ott
mikor már magam vagyok
s magam üres vagyok
mint a kő
mint a kő
minek tovább
nem tudom mi fáj
és kinek
felnőttem
már nem is fáj
nem is hiányzik semmi sem
nem tudok álmodni többé
nem is álmodtam soha
egy lámpa vöröse
hajnalodik
behúzom a függönyt
a kanapéra fogok feküdni
még van pár órám reggelig
egy másik reggelig
és az ablakhoz nyomom holmokom
az éjszakák sorának közepén
2007
———————————————–
Versek Az éjszakák sorának közepén ciklusból:
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:47 :: Kovács-Cohner Róbert
