Kovács-Cohner Róbert : Lélek-szonettek

Nyomtatás

I.

Hogyan kell szeretni s nem szeretni?

Meddig ég a láng kiolthatatlan?

Oly mély-e a lélek – szörnyű katlan –

Hogy súlytalanságom elfeledni

Bűn és átok, míg van kit keresni

Tükör mögött, múló, halk szavakban?

Itt állok, és part a parttalanban:

Szegett szárnyaid szabad szeretni,

Ha nincs, ki túlélné a zuhanást

A poklokba, hogy ott üdvözüljön.

Lehetsz bor, kenyér, lehetsz ködpalást,

Hogy mögötted a nap ha néha feljön

– Öröklétet áltató csillogás –

Szemedben ént, Istent üdvözöljön.

II.

Ránehezül pille-könnyű árnya.

Nézi: percből öntött orgiák,

Öröklétért ösztönzött imák,

S mire világít, ha kigyúl a fáklya?

Ő fénylik. S ölekbe Istent látva

Közös tükrünkből néz majd vissza ránk,

Mert emberek vagyunk, s fent van hazánk.

Bár botorkál, és törött a szárnya,

Ím: álmokból varázsol új eget

– Áldott árva, múlandó mostoha –

Felejtve fúj odébb egy felleget.

Felnéz néha, s teremtő mosolya.

Mert meghal, halhatatlanná lehet.

Csak azt, hogy miért, ne kérdezze soha.

III. (Vendégszonett – Babják Krisztián)

Nem akarom újra imádni, mi elhullt,

hazug kéjét átkos, szenvedő gyönyörnek.

Gyűlölöm az álmot. Élvezem: gyötörnek.

Akar, ami meghalt. Feldúl, ami feldúlt.

Megvakít a fény, a végre felfedett út,

túlzó ragyogása áhított tükörnek.

Rettegem: a képek szilánkokra törnek,

azt idézve fel, mi kín volt, s ami elmúlt.

S mindhiába tudtam, éreztem a Szépet,

mindhiába sírok magam ostorozva:

széttöröm a tükröt, szétdúlom a képet,

nem bírhatva mást, csak szállni csillagokba;

emberré zuhanni így tanít a végzet,

veszítve megtalált édenem zokogva.

IV.

Ring a hold fakó felhők peremén.

Ő fent hintázik, mint egyszer hajdanán,

S mint haja régen, most rám omlik puhán

Az éj megpihenve bús kedvesén.

Köd cirógat, mint rég leheletén

Csüngve aludtam el halk szelíd szaván.

A szél, mint otthagyott illat asztalán,

Mert elment: ürességet fúj felém.

Itt állok egy kihalt sikátoron,

Hogy most a némaság meséljen nekem,

S mint akkor, lassan elálmosodom,

Mikor meséltél megdermedt éjeken.

Rég szerettem, ha érzést álmodtam –

Ma éjjel ringass a csendbe, kedvesem.

V.

Sápadt csermely simítja a hátam,

Hűsen csitít, hív álmodott valókba,

Vérszín ragyogást visz rég elhalókba,

Szemekbe: tüzüktől vörös ágyam.

Régi keresztről lógatom le lábam,

S emlékem ragyogom belém marókba.

Ikonként akasztasz ócska sarokba,

Néha térdelsz, s hajaddal borítsz lágyan.

Felnézel majd rám, és sírva kéred:

Hadd halhass elfeledve régi éned,

De hallgatok: hűs csermely hátamon.

Most vörös festék régi falakon.

Szobádban patakká lesz a bánatom:

Tán az enyém, vagy már a te véred?

VI.

S kitárt karokkal állunk a parton,

A változás partján egyes egyedül.

Arcunkra az idő árkot hegedül,

S néhány felhő csak a régi balkon.

A fény még egyszer villan a hangon

Az árny még egyszer a hűs fövenyre ül,

Az idő fáradt, lábadnál kiterül,

Utoljára szól sorsnak képzelt sanzon.

Elérhetetlen tüzet hullámra

Váltva a habokat számolva rideg

Közönnyel paplanra – árra várva

Álmaink feléltük, s szív helyett az ideg:

Lüktet, s mi félünk a víztől: hátha hideg,

S letérdelünk a hűs partján a sárba.

VII.

Nem tudtunk szeretni, s nem szeretni –

Láng nem égett már kiolthatatlan –

Mert hittük, hogy az a halhatatlan,

Ki bőszen mer nyomába eredni

Égnek, mélynek, és mer: rámeredni

Kékre, sötétre, hinni csalhatatlan,

Hogy szép a Szép, s hogy lenn a fenn alatt van –

Világot önképére festeni.

Tévedtünk: az én – illan, mint az emlék,

Mint csók, a tűz, s világunk, a talmi.

Feledtük: a hit – álmunk akarni,

Kékre várni, míg felettünk leng az ég,

És hinni: az álom valóbb mint a lét –

Csak az ember, ki tud Istenbe halni.