dr Bige Szabolcs- : Trója sorsáról döntenek az emberek 2.

Részlet Horia Stancu: Aszklepiosz című regényéből. /2. rész/ *

Ha jól emlékszem, tizenhat éves lehettem. Tizenkét éves koromig az asszonyok szállásán éltem, gyermekként játszadozva, hallgatva a rabnők meséit, majd később Kheiront. Mivel még fiatalnak tartottak — ebben törékeny alkatom is segített — békén hagytak. Apám — a király — sohasem hívott magához. Szeretete csak két nagyobb fia, Androsz és Androkleidesz felé irányult.

Anyám nem felejtett el. Néhanapján látni óhajtott, de mindig félénken és hallgatagon. Úgy tűnt, mintha szólani akarna, de nem merné, vagy nem tudná kiejteni a szavakat. Megelégedett azzal, hogy rám tekint, hogy ad egy új ruhát, vagy szidja a cselédeket, hogy gyakrabban fürdessenek meg és adjanak ennem eleget, meg kenőolajakat.

 

A Kheironnal történtek után, apámnak eszébe jutottam. Sejthetett valamit, mert megtiltott minden kapcsolatot a szolgákkal. De kerültek is, mintha valamilyen súlyos büntetéstől tartanának. Egy öreg harcos kezére adtak, aki Eumenichész hadi kísérője volt, és azt a szigorú parancsot kapta, hogy tanítsa meg nekem a fegyverforgatást, a kocsi és gyalog harcot, az ökölvívást és minden más hasonlót. Oktatóm tanítása nehezen fogott rajtam. Eszem és testem másra volt teremtve. Kétbalkezes és gyenge voltam, a párharcban mindi alul maradtam, kitéve a gúnyolódásoknak és ütéseknek. A szolgák dolga volt, hogy megbüntessenek ügyetlenkedéseimért, és meg is tették könyörtelenül és érzéketlenül. Nem hibáztatom őket. Úgy gondolták, hogy az erő a legfontosabb dolog a világon. Mindannyian így hitték.  

A gyakorlatok ellenére, melyekre az öreg szolga kényszerített, a karjaim gyengék és vékonyak maradtak. Csak annyit tanultam meg, hogy hogyan nyeljem le sós könnyeimet, és hogyan fojtsam el a torkomba fejtörő fájdalom és kín jajszavát.

Kheiron jó adag isteni erőt öntött belém, melyet abban az időben bármire felhasználhattam. Jól emlékszem a szavaira. Többször is elmondta, hogy az ember a testével bármit megtehet, ha lelki erővel bírja. Magamrahagyottságom elkeserített. Anyámon, Ixionán kívül senkit sem szerettem. És úgy hiszem rajta kívül senki nem is kedvelt.

Apám, Eumenichész, testvéreim Androsz és Androkleidesz meg a korombeli ifjak, aki nagy mesterei a harci szekerek és a tüzes lovak megfékezésének úgy csúfoltak: Aszklepiosz az asszonykezű. 

A lándzsavetők, a pajzsot és gyönyörű réz inget viselők is úgy csúfoltak: Aszklepiosz az asszonykezű…

Mivel tudtam, hogy senki nem lehet híres nemzetségének saját várában, és hogy a szokásjog szerint, ha eljön az ideje, a palota, a földek és a baszileusz minden hatalma Eumenichész első szülöttére fog szállni, elhatároztam, nagy titokban, elhagyom otthonomat az első adandó alkalommal. Távoli tájakról álmodoztam, melyekről sokat mesélt Kheiron meg Eudaimóna, felgyújtva képzeletemet. Nem tudom létezik-e balsors. És ha létezik is, nem hiszem, hogy olyan legyen, amilyennek elképzelni is képesek vagyunk. A sors engem egy olyan hosszú útra vezényelt, amilyent álmomban sem kívántam. A legkisebb fiú sorsa helyett más, még nehezebb jutott osztályrészemül.

Csupán húsz esztendős voltam – sem serdülő már, se nem férfi még — midőn a görög hon és a meghódított szigetek hadai gyülekezni kezdtek, hogy Trója ellen induljanak. Hozzánk is elértek azok a híresztelések, melyek felkavarták Mükéné udvarát meg Spártát: Heléna elrablása, a kincsek tömege, melyeket vele együtt raboltak el, hihetetlen megszegése a vendégjognak, Menelaosz király dühe mindezekért. Másoknak távoli dolgoknak tűntek, és hamisnak. A háború még nem kezdődött meg és lehet, nem is fog soha. Az én számomra nem sejtett reményeket ébresztett.

Váratlanul betoppant apám udvarába – annak idején még apámnak hittem – Agamemnón, az akhájok legnagyobb vezérének hírvivője. Meghívást és kérést hozott, némi fenyegetéssel megerősítve: mindennek a célja gyűlésbe szólítani a baszileuszokat, legyenek bár közepesek, vagy kicsik. Eumenichész kénytelen-keletlen nagy lakomát rendezett a hírnök tiszteletére, a háborús hírnök jogarát egy tejes harci díszbe öltözetett szolga vitte át a szomszéd udvarokba.

Két nap alatt összegyülekeztek a vendégek mindenünnen. Eumenichész fogadta és megvendégelte őket rangjuk és hatalmuk szerint. A hírnök a szobájába zárkózott és egyetlen szót sem ejtett arról, Agamemnón mit üzent a baszileuszoknak.

A harmadik napon aztán, a lakoma előkészületeinek végén értettem meg, hogy eljött a nagy nap. A naplementével kezdődött a lakoma. Óriási tűzön sültek a kövérre hizlalt sertések és ökrök. A nagy faasztalhoz furakodtam, találnék egy helyett akár az asztalvégen is, ahol a fiatalkorúak és szolgák ültek. Hiába tülekedtem. Túl későn érkeztem, Eumenichész már sokakat odatessékelt, hogy vendégszeretetét kimutassa. A saját és idegen szolgák ide-oda lökdöstek. A vendégek sajnálkozva nézték szegényes rongyaimat, melyeken sehol sem csillogott ékszer.

Végülis az egyik idegen megsajnált és helyet szorított számomra a lócán — a szomszédok zúgolódása közepette —, hogy egy ilyen kölyök miatt kell szorongjanak. Az idegen kopott és öreg köpenyt viselt, mely sok szelet és esőt láthatott. Öreges és aszott lábait az ösvények pora fedte. Mellette feküdt a padlón a szinte üres iszákja. Kivéve azt a néhány nyomorultat, akik között én is helyet foglaltam, a terem tele volt büszke férfiakkal, gazdagon öltözve, teleaggatva ezüstláncokkal meg drága karperecekkel, apám, Eumenichész jó szomszédai ők, a kisebb-nagyobb baszileuszok. Jómaga a díszhelyen pöffeszkedett. Jobbján foglalt helyet Sztentor, Agamemnón követe. Balján szeretett fiai, két testvérbátyám. A hodályban meleg volt, fény és zaj. Behozták az ételt. Eumenichész bronz tőrével nagy darabokat kanyarított le a sültből és saját kezével osztotta szét a legkedvesebb vendégei között. Rangra és vagyonra való tekintet nélkül, mohón faltak. Azt hallottam, hogy a lakoma fényének emelésére Eumenichész asztalához hívott egy vándor énekest. Hiába keresgéltem kíváncsi szemekkel, hol lehet, mikor — miután a vendégek már megtömték bendőiket és csillapították szomjukat —, Eumenichész így kiáltott:

— Figyelem, asztaltársak, barátaim, vendégek! Agamemnón, a nagy baszileusz Mükéné várából ide küldte követét, Sztentort. Fontos bejelentést fog tenni. De előbb maradjunk csendben és hallgassuk meg az ő meg a saját dicsőségünkre is a dalnokot, aki felbukkant palotánkban. Új dalokat tud Mükénéről, Spártáról és a tengerentúlról!

Csend lett. Minden tekintet az énekest kereste. Az öreg, aki helyet szorított nekem maga mellett, felemelkedett. A tűzhely lángjának fényénél jól megfigyelhettem. Ruhája még annál is vásottabb volt, mint amilyennek először láttam, arca pedig a soha jól nem lakottak arca. Nem látszott egy híres dalnoknak, olyannak csak, mint akit a kisebb baszileuszok hívnak asztalukhoz, és nem osztogatnak neki, ki tuja milyen ajándékokat. Anélkül, hogy csöppet is zavarná a lárma, ami felhangzott, mikor jelentéktelen személyét meglátták, kopott zsákjából kivett egy lantot, néhány húrt megpengetett és belekezdett énekébe:

 

Olyan dolgokról dalolok ma néktek, mit senki se tud –

Köszönet Eumenichésznek, e ház urának, a hős királynak

A falat kenyérért és az odavetett zsíros hús darabokért

Mit a vándor dalnok kapott, ki a keskeny ösvényen érkezett,

Ahonnan karcsú lábú kecskék jönnek, jóllakottan

A hegyek dús legelőin, s megtérnek védett karámjukba,

Hol már várják őket tejre váró üres, nagy sajtárok,

Néha feljön a béres, kiválaszt egyet, egy jó kövéret

Levágásra, sütésre a vidám lakomákon…

 

A verssorok röhögésbe és kiabálásba fulladtak:

— Hagyd a szóvirágokat! — üvöltötte valaki, egy nagy cubákkal a kezében.

— Lássuk, mi van a tarisznyádban! — kiáltotta egy másik, nagy kacagás kíséretében, hiszen mind tudták, hogy az, már régóta üres.

— Töltsetek neki bort, legyen a hangja erősebb!

A lakomák tréfáihoz hozzászokva, az öreg lantos folytatta énekét:

 

A szőke Helénának elege lett abból, hogy szerető férje Spárta királya

Menelaosz naphosszat a szarvasokat meg sutákat űzi vadászva,

A vad meredélyeket járja szakadatlan, s estére kimerülten

Forgolódik ágyában asszonya mellett, kit neki az istenek adtak.

Ezt az életet unta már régen Heléna, Léda szőke leánya

És a hajóra felrakott minden hozományt, mit hozott magával

s a hullámokra bízva evezős hajóját, átkelt a zúgó tengeren.

Elcsábította őt, mesélik, mézszavú Párisz, a vendég

Vagy a Trójából hozott drágakő, meg sok arany ékszer,

A városból, hol a dús kincset templomok őrzik, mondják errefelé.

Mások szava szerint, s lehet, igazat szólnak, a merész ifjú,

Édes furulyaszóval kényeztette, s kereste kedvét…

Úgy hiányzott már szép Helénának a kényeztetés, furulyaszó,

Hogy rangot, hatalmat, férjet, s fényes palotát otthagyott érte…

 

A sok italtól felhevült vendégek nevetve bíztatták:

— Így, így, csak raja dalnok! Meséld csak el rendre, mit pletykálnak sógorék szerte Görög honban!

Az Atreidák minden hatalma ellenére, avagy éppen miatta, a többi baszileuszt egy csöppet sem értékelte az Agamemnón király, és testvére, a vadász Menelaosz rovására elhangzó gúnyos dalokat. Sztentor komoran hallgatott nem tudva, merre kanyarodik az urát becsmérlő ének. A sorok egyre csípősebbek lettek, midőn Menelaosz vágyát hozták elő, legalább a hozományt kapná vissza, Helénát még szívesen hiányolná is. A követ tovább már nem tűrhette, s felpattant. A követi jogarral nagyot csapott dühödten az asztalra és érdes hangon csendet kért:

— Itt nevetség tárgyává tették éppen az én uramat, a nagy baszileuszt, az urat az urak fölött. Ti meg hallgatjátok és hahotáztok. Ha elmondom, hogy kinevettétek, ádáz haragra gyúl és nem lesz veletek elnéző! És te, Eumenichész, hogyan tűrheted, hogy házadban és asztalodnál ilyen beszédek essenek.

— Hallgasson hát el a dalnok, ha már a király követe így megbántódott — szólott apám. — A mulatságok alkalmával nálunk, különösen, ha asszonyok nincsenek jelen, szeretünk nevetni. De nincs harag…

A lantos meghallgatva a parancsot meghajolt és leült, miközben a vendégsereg elégedetlenül morgolódott. Egyikükben sem volt bátorság, rászólni, hogy folytassa. Az Atreidáknak hosszú a karjuk és harcosaik számosak. Amikor újra csend lett, kezdte újra a beszédet Agamemnón király meghatalmazottja:

— Agamemnón nagyúr úgy határozott, hogy Trója ellen, a tengerentúli gazdag vár ellen indul. Mellette állnak Nesztor, Diomédesz, Ajax, Odüsszeusz, Péleidész Akhileusz és mások, kik éppen ilyen bátrak és merészek. Ha a tettes nem szolgáltatja vissza Menelaosznak az asszonyt és az egész vagyont, sőt még a ráadást is a gyalázatért, Heléna elrablásáért, mit Priámosz fia Párisz tett, kit vendégként házába fogadott, legyen Trója vérrel és tűzzel a föld színéről eltörölve. A tanács úgy parancsolja, a baszileuszok minden házból egy embert adjanak harcra felkészítve, fegyverekkel, ruházattal ellátva és egy havi élelemmel.

Az asztaltársak elégedetlenül zúgolódta, kiabáltak:

— Minden házból egy embert! Ez még három, négy, ha nem több szolgát is jelent!

— És ráadásul új bronzfegyvereket, kocsit, s lovat!

— Éppen most az aratás és vendégjárások idején!

— Agamemnón csak vitesse haza maga Helénát az embereivel és rokonaival!

— Nagy veszteség, kevés haszon és az út tele veszedelemmel a vízen!…

A hírnök folytatta, nem törődve velük:

— Aki a nagykirály kedvéért nem hallgatja meg a parancsot, majd meghallgatja a félelemből! Erővel fogja összeszedni a harcosokat. A király ráadásul-bírságul elveszi majd a teheneket, a kecskéket, az ezüst és rézedényeket, amíg szegénységbe taszít és kiéheztet. Ha Trójába indultok Agamemnónnal, rabok sokasága vár rátok, és gyönyörű rabnők, gazdag zsákmány. Ez a parancs, és akinek nem tetszik lelke rajta.

A megismételt fenyegetés véget vetett a zúgolódásnak.    

Eumenichész és a többi baszileusz a környékről jól ismerték az Atreidák kapzsiságát, szolgáik sokaságát palotáikban, kisebb rokonainak tömegét, akik épp oly kötekedők és a könnyű zsákmányt óhajtók, mint maga Agamemnón és Menelaosz. A vendégek magukban mérlegre tették egy távoli háború kockázatát és nyereségeit, de a közelebbi várható büntetés veszélyét is. Úgy tűnt nekem, a részegség köde oszladozóban volt, ahogy Eumenichészre tekintettek, akinek közülük a legtöbb birtoka és nyája volt. Tőle várták a válasz szavát. A beállott csendben Eumenichész szólott:  

— Én magam hallgatok a baszileusz parancsára, mert kedves nekem a becsület és háza tája, és nem a félelem miatt.

Számításba véve, hogy apám mérlegelte a veszteségeket és hasznot, és hogy nem a véletlenre bízva magát döntött, ki könnyebb szívvel, ki nehezebbel, de egyetértettek a Menelaosznak nyújtandó segítséggel.

Mint egy váratlan sugallat hatására az énekes is egyetértve a követ mondókájával, a baszileuszok dicsőítésébe fogott:

 

Gyerünk, igyekezzetek, hát, hagyjátok itt házaitok, urak.

Induljatok utatokra a végtelen tengeren át,

Hozzátok vissza Vénusz kegyeltjét, isteni Helénát.

Adjátok parancsba kovácsnak, csillogjon a vért vakítón,

Kész legyen pávák, gémek tollából a sok dísz, s a bronzkard.

Sem a jó pajzs, sem a rostély a sisakról hiányt ne mutasson,

Fontosak most ezek: Trójának is van kardja s kelevéze öles.

Másképp halál várna ott rátok arccal a földre borulva,

Lerogyva a harcmezején, ha győz a vitézebb, dühös ellen.

Adjatok csókot a gyermekeknek, s asszonyitok ajkaira,

Hisz itt hagyjátok őket zsákmányául a sorsnak,

Nem tudjátok előre, mi vár majd itthon, ha hazatértek,

Élnek-e, vagy mind eltűntek már e földi világból.

Hoztok majd onnan gazdag zsákmányt és gyönyörű nőket –

Már akik visszatértek épen, súlyos sebek nélkül testeteken,

Nem támaszkodva mankóra bicegve, béna karral esetleg,

Fegyverektől vagy az időtől rongyos köpenybe tekerve…

 

Így dalolt a lantos és most az egyszer sem a hírnök Sztentor, sem a ház ura, sem vendégei nem állították meg, s gondokba merültek mind. A gyülekezet csöndben feloszlott és a nagy terem kiürült. Mialatt a dalnok fekvőhelyét készítgette a kemence mellett, hozzáléptem és megkérdeztem:

— Honnan tudod mindezeket, öreg?  Talán magad is voltál a harcmezőn ifjú korodban?

— Eltaláltad, fiacskám. Fiatal éveimet zsákmányért vesztegettem Kréta partjainál, s még annál is messzebb, Egyiptom mezein. Azt hittem örökké erős leszek és fiatal. A tenger besózta és a nap kicserezte a bőröm. Kréta szigetén eltalált egy nagy kő, épp a mellemen, és mivel mellvértemet egy olcsójános készítette, napokig köptem a vért. Egyiptomban megettek a legyek, meg a szúnyogok, megaszalt a meleg és a hőség kiszikkasztotta az agyam. Iszapos vizet ittam, tele férgekkel és a pajzsom úgy felmelegedett, mint piszkavas a tűzben. Dúltam a földeket, a városokat, de a legnagyobb zsákmányt a sírokban leltem. Az ott inkább a holtak országa. Tízszer akkora iszák, mint ez az üres, volt tele kinccsel, hogy ilyent még nem láttál! Úgy kívántam a vagyont, hogy akkor sem váltam meg tőle, mikor a mocsárból reánk törtek nyilazva és lándzsákkal támadva a királyuk emberei.

— Valamid is megmaradt? — kérdeztem.

Öregnek, szegénynek, nincstelennek láttam.

— A semmi, fiacskám. De nem, tévedtem. Világot láttam, nagyobbat, mint amit szemed lát. Szereztem ellenségeket, de barátokat is. Hajóztam a nagy vízen, ami körbeveszi a földet, és amelyben aranypikkelyű hatalmas halak úsznak…

Megremegtem a kívánságtól. A palota, a patakok, a meredélyek képezték egész világomat, most mind jelentéktelennek, semminek látszott. A dalnok hosszan vizslatott, megértette, mi megy végbe bennem.

— És Trója, Tróját is láttad?

— Kérd az isteneket, tartsanak itthon, hagyd, hogy mások menjenek. Semmi nem édesebb a hazánál és az otthon melegénél.

— Annyira szeretnék elmenni…

Megpróbált ismét eltéríteni:

— Az a háború egy emberöltőt fog tartani. Trója erős és a trójaiak tele vannak harci erénnyel.

Látván, hogy nem válaszolok, kért, szerezzek neki egy kupa tiszta bort. Mikor odaadtam, egyetlen kortyból megitta. Ezután jó éjt kívánt, végignyúlt a padkán, feje alá gyúrta a tarisznyáját, betakarózott az öreg köpennyel, és már horkolt is.

Reggel elsőként siettem a nagyterembe. Kenyeret és bort akartam adni az útra a lantosnak, de már napfelkelte előtt távozott.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:49 :: Adminguru

Szerző dr Bige Szabolcs- 606 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.