Pápay Aranka : Ha a szomszédban jobb, mint otthon

 

Ha a szomszédban jobb, mint otthon

 

Attól még, hogy nekem nincs gyerekem, nagyon közel tudok kerüli az apróságokhoz. Talán azért van így, mert a kicsik jó képességgel éreznek rá, ki szereti őket.

 

Pár évvel ezelőtt lakott a szomszédomban egy sokgyerekes asszony. Amíg a nagycsalád együtt volt, a legkisebb fiú járt hozzánk, mintegy menedéket keresni, mert otthon akkora volt a zűrzavar, hogy az aprónépre nem főzött, sőt nem is figyelt senki.

Ha palacsintát sütöttem, vagy túrógombócot főztem, számoltam a kis vendégre.

Egyszer a gombócok fölé hajoló gyerek nagy sóhajjal tömte volna magába, de láttam, már nem fér több a kicsi pocakba.

– Hagyd ott nyugodtan, elteszem későbbre neked.

– Tényleg? Bejöhetek érte, ha játszottam? – ragyogott fel a porcukorral szegett, tömött kis pofácska.

Kemény télben, egy vasárnapi reggelink mellett ültünk a férjemmel, amikor a kilincsen kaparászott a kis kéz.

Jocó jött be, zöld volt a keze, vörös a füle, orra, sokáig álldogálhatott a folyosón.

Két kezembe fogtam, dörzsölgettem az ő kis kezeit, és leheletemmel melengettem, mialatt szemem a “dorco”-nak nevezett, gumitalpú, vászon lábbelijére tévedt.

– Fordítva vetted fel a tornacipőt, cseréljük ki gyorsan. Nem nyomja az ujjaidat? – felültettem egy székre, és ahogy jobban megnéztem, más is a szemembe ütközött, de a férjem már mondta is:

– Te Jocó, a pulóverednek is a háta van elől – közben, amíg ő a cipőit cserélte, én gyorsan meg akartam fordítani rajta, és megemeltem a kötött pulcsit. Alatta nem volt semmi… Összenéztünk, a gyerek némán működött együtt velünk, közben határtalan bizalommal nézett egyikünkről a másikra. A tornacipőben is csak a meztelen lábacskái voltak! Kíváncsi lettem, és miközben férjemmel pillantgattunk egymásra – döbbenten -, én bizony elemeltem a nadrágját, hogy belessek, az mit rejt. A puszta kis fenekén kívül nem volt abban semmi…

– Reggeliztél már valamit? – raktam elé a gőzölgő bögrét.

– Még nem ért rá anyu, kiabálnak…

– Ki segített ma öltözködi neked Jocókám? – kérdezte Sanyi bácsi a kis barátunktól.

– Senki. Én egyedül! – vágta ki büszkén.

 

* * *

Aztán eltelt pár év. A nagycsalád elköltözött, itt maradt a legidősebb lány a férjével és két kisgyerekével. Az egyébként is kóborló anyuka világgá ment, a kicsiket állami gondozásba vették, a nagylány férjet talált, ők maradtak a lakásban. Anyjukénál sokkal rendezettebb, de nem igazán nyugodt élet következett az ő gyerekeinek sem.

Különösen a kisfiú volt a kedvencünk, reggelenként hóna alá csapta kis papírjait, egyik kezében egy csokorra való színes ceruzával állt a bejáratunk elé, és másik tenyerével verte az ajtót:

– Ajika! Sajika! – kiabálta, ez Arikát és Sanyikát jelentett… Aztán az A4-es íveket szétterítette ott, ahol neki kényelmes helyet talált, és elrajzolgatott, míg meg nem unta.

 

Otthon sokszor volt “cirkusz”, hol pénz, hol más miatt, amiről soha nem esett szó a gyerekekkel, mégis pontosan tudtam, mikor zajlott. Olyankor Öcsike bejött, egyetlen szó nélkül állt meg az órásasztalommal szemben, hátratett kezeihez nyomva kis fenekét, a velem szembenálló szekrényhez támaszkodott, szőke fejét leszegve állt egy darabig.

– Baj van, Öcsike? – kérdeztem a lupém mögül.

Még egy kis csend következett, majd legörbült szájjal az orra alá dünnyögte:

– Felvesel ed icsikét?

– No, gyere! – üvegbúra alá toltam a munkában lévő órát, letettem a csipeszt és ölembe vettem. Fejét az állam alá hajtotta, meg se mukkant. Éreztem a kis szíve kalapálását. Eltelt pár perc, nagyot sóhajtott, adott egy cuppanós puszit, eltolta magát tőlem és lemászott.

– Sia! – szólt vissza mentében, és csendesen hazaballagott.

Néztem utána, és hiába csippentettem szememre a nagyítót, nem láttam az elővett szerkezetet. Valami ködfátyol takarta el…

eddig

szerkesztette: Verő László – 2007. február 22., csütörtök, 15:39

 

*  *  *

Epilógus:

Meleg nyárban, a nyitott előszobaajtó előtt megállt egy magas, vékony fiú. A csengőt épp csak érintette és beszólt:

– Sanyi bácsit és Ari nénit keresem… Bejöhetek?

Néztem rá kérdőn. Fényes haja a füle alatti magasságban egyenesre vágva, egy kis tincs a homlokába hullt… színes póló és farmer, sportszatyor, izmos váll, ápolt kéz.

– Nem tetszik megismerni, ugye? Ivanics Jocó vagyok.

– Ez nem is lehet igaz! – kiáltottam. – Gyere hamar, Sanyi!

Megölelgettük, körbeforgattuk, leültettük, ételt, italt kínáltunk, elárasztottuk kérdéseinkkel. Csak egy hideg üdítőt fogadott el, ő is kérdezett, emlékezett és mesélt, hol csillogó, hol elborult tekintettel, hogy szakmát tanult, dolgozik, tervezi a jövőt.

– Mennem kell – állt fel aztán –, megkeresem a nővéreimet… Tetszik tudni róluk valamit? Azt hallottam, nem élnek valami fényesen.

– Sokat nem tudunk… – vallottam be. – Öcsike is nagyot nőtt, húsvétkor meglocsolt. Néha… egyre ritkábban bejön az anyja is, de neked biztosan örülni fognak…

Elgondolkodva, halkan ennyit mondott még:

– Nekem nagy szerencsém volt, hogy még időben bekerültem a Gyermekotthonba. – Homlokából ujjával hátrafésülte a rakoncátlan tincset.

 
 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Pápay Aranka

Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/