Ha a szomszédban jobb, mint otthon
Attól még, hogy nekem nincs gyerekem, nagyon közel tudok kerüli az apróságokhoz. Talán azért van így, mert a kicsik jó képességgel éreznek rá, ki szereti őket.
Pár évvel ezelőtt lakott a szomszédomban egy sokgyerekes asszony. Amíg a nagycsalád együtt volt, a legkisebb fiú járt hozzánk, mintegy menedéket keresni, mert otthon akkora volt a zűrzavar, hogy az aprónépre nem főzött, sőt nem is figyelt senki.
Ha palacsintát sütöttem, vagy túrógombócot főztem, számoltam a kis vendégre.
Egyszer a gombócok fölé hajoló gyerek nagy sóhajjal tömte volna magába, de láttam, már nem fér több a kicsi pocakba.
– Hagyd ott nyugodtan, elteszem későbbre neked.
– Tényleg? Bejöhetek érte, ha játszottam? – ragyogott fel a porcukorral szegett, tömött kis pofácska.
Kemény télben, egy vasárnapi reggelink mellett ültünk a férjemmel, amikor a kilincsen kaparászott a kis kéz.
Jocó jött be, zöld volt a keze, vörös a füle, orra, sokáig álldogálhatott a folyosón.
Két kezembe fogtam, dörzsölgettem az ő kis kezeit, és leheletemmel melengettem, mialatt szemem a „dorco”-nak nevezett, gumitalpú, vászon lábbelijére tévedt.
– Fordítva vetted fel a tornacipőt, cseréljük ki gyorsan. Nem nyomja az ujjaidat? – felültettem egy székre, és ahogy jobban megnéztem, más is a szemembe ütközött, de a férjem már mondta is:
– Te Jocó, a pulóverednek is a háta van elől – közben, amíg ő a cipőit cserélte, én gyorsan meg akartam fordítani rajta, és megemeltem a kötött pulcsit. Alatta nem volt semmi… Összenéztünk, a gyerek némán működött együtt velünk, közben határtalan bizalommal nézett egyikünkről a másikra. A tornacipőben is csak a meztelen lábacskái voltak! Kíváncsi lettem, és miközben férjemmel pillantgattunk egymásra – döbbenten -, én bizony elemeltem a nadrágját, hogy belessek, az mit rejt. A puszta kis fenekén kívül nem volt abban semmi…
– Reggeliztél már valamit? – raktam elé a gőzölgő bögrét.
– Még nem ért rá anyu, kiabálnak…
– Ki segített ma öltözködi neked Jocókám? – kérdezte Sanyi bácsi a kis barátunktól.
– Senki. Én egyedül! – vágta ki büszkén.
* * *
Aztán eltelt pár év. A nagycsalád elköltözött, itt maradt a legidősebb lány a férjével és két kisgyerekével. Az egyébként is kóborló anyuka világgá ment, a kicsiket állami gondozásba vették, a nagylány férjet talált, ők maradtak a lakásban. Anyjukénál sokkal rendezettebb, de nem igazán nyugodt élet következett az ő gyerekeinek sem.
Különösen a kisfiú volt a kedvencünk, reggelenként hóna alá csapta kis papírjait, egyik kezében egy csokorra való színes ceruzával állt a bejáratunk elé, és másik tenyerével verte az ajtót:
– Ajika! Sajika! – kiabálta, ez Arikát és Sanyikát jelentett… Aztán az A4-es íveket szétterítette ott, ahol neki kényelmes helyet talált, és elrajzolgatott, míg meg nem unta.
Otthon sokszor volt „cirkusz”, hol pénz, hol más miatt, amiről soha nem esett szó a gyerekekkel, mégis pontosan tudtam, mikor zajlott. Olyankor Öcsike bejött, egyetlen szó nélkül állt meg az órásasztalommal szemben, hátratett kezeihez nyomva kis fenekét, a velem szembenálló szekrényhez támaszkodott, szőke fejét leszegve állt egy darabig.
– Baj van, Öcsike? – kérdeztem a lupém mögül.
Még egy kis csend következett, majd legörbült szájjal az orra alá dünnyögte:
– Felvesel ed icsikét?
– No, gyere! – üvegbúra alá toltam a munkában lévő órát, letettem a csipeszt és ölembe vettem. Fejét az állam alá hajtotta, meg se mukkant. Éreztem a kis szíve kalapálását. Eltelt pár perc, nagyot sóhajtott, adott egy cuppanós puszit, eltolta magát tőlem és lemászott.
– Sia! – szólt vissza mentében, és csendesen hazaballagott.
Néztem utána, és hiába csippentettem szememre a nagyítót, nem láttam az elővett szerkezetet. Valami ködfátyol takarta el…
eddig
szerkesztette: Verő László – 2007. február 22., csütörtök, 15:39
* * *
Epilógus:
Meleg nyárban, a nyitott előszobaajtó előtt megállt egy magas, vékony fiú. A csengőt épp csak érintette és beszólt:
– Sanyi bácsit és Ari nénit keresem… Bejöhetek?
Néztem rá kérdőn. Fényes haja a füle alatti magasságban egyenesre vágva, egy kis tincs a homlokába hullt… színes póló és farmer, sportszatyor, izmos váll, ápolt kéz.
– Nem tetszik megismerni, ugye? Ivanics Jocó vagyok.
– Ez nem is lehet igaz! – kiáltottam. – Gyere hamar, Sanyi!
Megölelgettük, körbeforgattuk, leültettük, ételt, italt kínáltunk, elárasztottuk kérdéseinkkel. Csak egy hideg üdítőt fogadott el, ő is kérdezett, emlékezett és mesélt, hol csillogó, hol elborult tekintettel, hogy szakmát tanult, dolgozik, tervezi a jövőt.
– Mennem kell – állt fel aztán –, megkeresem a nővéreimet… Tetszik tudni róluk valamit? Azt hallottam, nem élnek valami fényesen.
– Sokat nem tudunk… – vallottam be. – Öcsike is nagyot nőtt, húsvétkor meglocsolt. Néha… egyre ritkábban bejön az anyja is, de neked biztosan örülni fognak…
Elgondolkodva, halkan ennyit mondott még:
– Nekem nagy szerencsém volt, hogy még időben bekerültem a Gyermekotthonba. – Homlokából ujjával hátrafésülte a rakoncátlan tincset.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Pápay Aranka
