dr Bige Szabolcs- : Valter úr, a bárzongorista

*

A konzervatóriumban szép jövőt jósoltak neki. Zongoraszakot végzett. Utána volt néhány önálló estje is, de közbe szólt a háború. Mi történt vele, mi nem, nem tudjuk, de más emberként tért vissza. Nagyközönség előtt fellépést nem vállalt, csak szűkebb körben csillogtatta tudását.

Bárzongorista lett.

Jó magam az egyetemi menzán találkoztam vele először. Vacsora után ottmaradtunk valamit megbeszélni, és egyszer csak megjelent egy hét, nyolctagú csoport. Fiuk, lányok, akik körül vettek egy középkorú, alacsony férfit. Élénken beszélgetve leültek tőlünk kissé távolabb.

Egyik lány elment a konyhaablakhoz, valamit beszélt a szakácsnővel, aki éppen zárt, és egy tányéron szelet kenyeret, párizsit és csupor teát hozott az ismeretlennek.

— Ki ez? — kérdeztem.

— Valter úr, a diákok barátja — jött a válasz.

Valter úr (most már tudtam a nevét) egy mosollyal nyugtázta a vacsora érkezését, és kiment a mosdóba.

Kis idő múlva kilépett, és a mosdó előtt megállt, szétterpesztett ujjait hegyüknél összeértetve ütemesen ütögette egymáshoz. Az a szertarás közel tíz percig tartott, közben kezéről csöpögött a víz. Kezeit így megszárítva leült az asztalhoz, és jó étvággyal elfogyasztotta vacsoráját.

— Nem nyúl a törölközőhöz, mert már más is használta — súgta halkan az egyik társam, látva értetlenkedő tekintetemet.

Egyik híve ekkor odalépett a zongorához, felnyitotta a tetejét, s a billentyűket egy fehér damaszt kendővel letörölte, mert azelőtt már más is zongorázott, hozzáért a billentyűkhöz, és ezt nem bírta Valter úr elviselni. Ezután nyugodtan odaült, és ujjai alól csodálatos dallamok szárnyaltak fel. Ismert és ismeretlen dallamok egyvelege.

Csöndesen hallgattuk. Sokáig játszott, de nem is észleltük, hogy eltelt az idő, csak, amikor a kapus bejött szólni, hogy késő van, be kellene zárni a menzát.

Valter úr felállt a zongora mellől, és szó nélkül indult kifelé udvartartásától követve.

Rövidesen mi is szedelőzködtünk, elhatározva, hogy majd legközelebb folytatjuk a megbeszélést, kulcsra zártuk az ajtót, s a kulcsot a portán leadtuk.

Érdeklődésemre, elmondták a társaim, hogy szombat esténként a Muskátliban szokott játszani. Ott is a pincér előbb le kellett törülje egy tiszta ruhával a billentyűket. Addig nem is ült oda.

Volt saját lakása, régi életének maradványa. Luxusnak számított, hogy bár csupán egy szobából állt, tartozott hozzá saját mosdó és angol WC.

Két egyetemistát fogadott be lakásába. Lakbérük pótolta a szűkös anyagiakat. Nagyon kevés jövedelme volt: a Muskátliban csak annyit keresett, amennyit a vendégek adtak. Igaz, ezen felül egész este azt fogyaszthatott, amit akart. Ez pedig nem állott sokból. Megivott az este folyamán nyolc, tíz kávét, és elfogyasztott három, vagy négy minyont.

Jött a nyári szünidő, Valter úr kikerült az érdeklődési körömből, csak ősszel jutott újra eszembe, de nem találkoztam vele se a menzán, se a Muskátliban. Később tudtam meg, mi történt.

A szomszédoknak feltűnt, hogy a reggeli lapokat, már napok óta nem vette be, és azok ott gyülekeztek a küszöb előtt. Szóltak a házmesternek, akinek kulcsa volt minden lakáshoz, és bementek.

Valter úr pizsamában ült az ágya szélén, borostásan, beesett szemekkel, ijedt, aggodalmas tekintettel. Már napok óta nem evett, nem ivott, alig élt.

Kihívták a mentőt.

— Mi történt? — kérdezte a mentőtiszt.

— Albi haza utazott — motyogta Valter úr —, nem volt, aki bevásároljon.

— A lakótárs — magyarázta a szomszéd.

— Nincs pénze?

— De van! Ott a fiókban.

Egy készséges szomszéd, aki valamit sejtett is Valter úr állapotáról, már máskor is volt hasonló állapotban, csak akkor itt voltak a lakótársai, kihúzta az asztalfiókot, kivette a pénztárcát, és odavitte neki.

— Tessék! — nyújtotta felé.

— Ne! — sikoltotta —, piszkos!

 

Az elmeosztály bentlakójaként, bár egyre ritkábban, de néha még zongorázott a főorvos uraknak, ha előbb letörölték a zongora billentyűit egy tiszta, fehér damasztterítővel.

 

 

 

2007. április 6.

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.