Gábor Imre : Szabályok

Ã?°rhajósok Kézikönyve 5.

 

 

Reggel, a buszon meghallgathattam zsíros bajuszú sof?rünk el?adását az emberi

butaság végtelenségér?l, s mivel épp kávéivás után talált meg ez a szép gondolatmenet, felkaptam, s eljátszottam vele anélkül, hogy sejtettem volna,

mekkora fába vágtam a fejszémet.

 

 A zsíros bajusz tanítása arról szólt, hogy az utasok többségének egy egyszer? „húzódjunk a kocsi belsejébe” típusú parancs végrehajtása is meghaladja szellemi képességeit. Olyan átéléssel és hittel ecsetelte az alulképzett utazóközönséggel folytatott kilátástalan küzdelmét, hogy már-már igazat adtam neki.

 

Eszembe ötlött azonban, hogy efféle szózatot már nem el?ször kellett

meghallgatnom  olyanoktól, akik munkájához hozzátartozik, hogy másokkal

valamilyen szabályt betartassanak, vagy hogy ellen?rizzék valamilyen szabály betartását.

 

Szinte valamennyiükre jellemz?, hogy úgy tekintenek a többi emberre, mint rakoncátlan, fegyelmezni való, vagy egyenesen megátalkodott gyerekseregre.

Szerintük az emberek többsége még néhány egyszer? szabály betartására sem képes, felügyelet nélkül csoda, hogy egyáltalán hazatalálnak.

 

Így beszél a buszsof?r az utasokról, a rend?r a buszsof?rökr?l, az ügyvéd a

rend?rökr?l, a bíró az ügyvédekr?l, de csak addig, míg nem felejti eserny?jét egy buszon……

 

 Olyan ez, mint egy nagy játszótér : a saját játékát mindenki nagyon komolyan veszi, s akiben ez nem ébreszt kell? tiszteletet, az választhat a „köcsög” és a

„hülyegyerek” kitüntet? címek közül.

 

A szabályok betartatásához élményeik szerint er?szakra van szükség, még akkor is,

ha azok megegyezésen alapulnak. A játék feledékenyebb résztvev?it, s az újonnan  érkezetteket  emlékeztetni kell a szabályokra, s ezt a született szadistákon kívül igazából senki nem élvezi, a szabályok betartatása munka, s akit ezért fizetnek, az nyilvánvalóan megszüli magának azt az ideológiát, ami lelkileg megkönnyíti számára

a feladat teljesítését.

 

Ezért persze megkapják a közönség megvetését, de hát van egyáltalán valami kiút ebb?l a –kívülr?l nézve többnyire ostoba- játékból ?

 

Van egyáltalán olyan szabály, amit betartunk, anélkül, hogy valaki ügyelne rá ?  

 

 A rostán minden olyan viselkedés átesik, amit a többi ember kényszerít ránk,

mindegy, hogy törvény, megkövezés, vagy rosszallás esetleg csak pletyka a

megtorlás eszköze, mindegyik küls? visszatartó er?.

 

 Ha az ember maga van, mondjuk a pusztában, az erd?ben, vagy a hómez?kön,  felébredhet benne valami tisztelet / alázat-féle érzés a természet iránt, s esetleg felötlik benne néhány ?si szabály, amit önként betart, feltéve, hogy megérti, mi haszna lehet bel?le…

 

Ha a társadalmi közegben próbálunk valami általánosan elfogadott szabályt tetten

érni, valahol a „lelkiismeret”, és a „hit” címszavak környékén kell keresgélnünk.

Hamar kiderül azonban, hogy a többiek rosszallása, a várható negatív megítélés ugyanolyan er?szakos hatalmi eszköz, mint a jegyellen?r.

 

Kihúzhatjuk tehát az összes olyan motivációt, ami „az adott kultúrához való alkalmazkodás”, vagy az „erkölcsös viselkedés” zászlaja alatt tart vissza valakit

apróbb vagy nagyobb b?nök elkövetését?l.

 

Mi marad ? Talán semmi….

 

 Tudjuk, hogy az állatok többsége soha nem jönne arra az ötletre, hogy saját

kicsinyét megölje. A racionális ember számára azonban nem jut eszembe olyan tabu, amit, ha a helyzet ezt indokolja, meg ne tudna szegni.

 

Igaz, egy sarokba szorított állat sem igen válogat az eszközökben, mégis, van valami, ami az embert lényegesen megkülönbözteti az állatoktól, mióta a racionális gondolkodás logikája az egót a mítikus gondolkodás fölé helyezte.

 

 A „civilizált”  embert nem érdekli az emberi faj sorsa, csak az egyéni túlélésre összpontosít, ennek érdekében nagyjából betartja a környezet által rákényszerített játékszabályokat, s  nem hagyja, hogy ködös megérzések vezéreljék.

 

 Igaz, az állatokat sem „érdeklik”  efféle elvont kérdések, náluk azonban az emberek által a primitívséggel rokon fogalmak között kezelt ösztön megfelel? er?vel vezényli az egyedeket a faj túlélését biztosító döntések irányába.

 

 Ha kiemelkedünk kicsit az aktuális térid? korlátai közül, gyorsan kiderül azonban,

hogy az ember fogalma, amit a mai élményeinkre építünk, csak egy durva

általánosítás.

 

 Húzz egy elég hosszú vonalat egy papírra, legyen ez az id?, az emberré válás id?pontjától napjainkig. Ha a vonal kezd?pontjához odaírod, „ az els? ember”, nem kell sokat számolgatni, hogy rájöjj, az egész írott történelem, amib?l racionális „tudásunk” javát merítjük, csak egy kis maszat a vonal végén.

 

Ha az Ember tényleg ilyen egoista barom lett volna, ahogy azt manapság tapasztalhatjuk, hogy maradhatott volna fel abban a rendkívül hosszú és

meglehet?sen kényelmetlen id?szakban, amikor még nem volt intim betét, sem dobozos sör, viszont a bonyolult szabályok rendszere helyett a túlélésért felel?s teljhatalmú vezér nyugodtan kinyírhatott bárkit, aki a horda túlélését biztosító rítusokat megsértette.

 

 Ma, ha egy egzotikus országbeli idegenvezet? el akarja kápráztatni a szafaritól elcsigázott vendégeit, pár doboz sörrel, és intim betéttel nagyobb sikert érhet el,

mint a természet mindenható erejét megtestesít? szellemekr?l szóló mesékkel.

 

 Logikus, hiszen mi ugye már legy?ztük a természetet.

 

Nem vagyunk kiszolgáltatva.

 

Csak a rend?rnek…

Ha nem veszed észre id?ben a trafipaxot, az gáz.

Azt is megbánod, hogy megszülettél…..

 

Apropó, miért is születtél meg ?

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:44 :: Gábor Imre
Szerző Gábor Imre 10 Írás
Gábor Imre a nevem, barátaimnak leó, próbálok elvegyülni a földlakók között, de néha elfog a kétség : lehet, hogy én vagyok Ember, és a többiek az Idegenek..? Nem tudom, és nincs is kitől megkérdezni... "Félszáz éve bolyongok ebben a diliházban, és sehol egy ápoló"