Kotkodált az agyam, gondolatom támadt,
papírra kéklett, mélyen beleszáradt.
Képek. Szépek, rémek. Rímek, a vers-krémek.
Hol zene a szemnek, hol k? a vesének.
Egyszer oly egyszer?, kétszer is kétked?,
de mindig tettre kész, szemed a térer?.
Kesze-kusza sorban tesze-tosza tinta,
hullámzó ingaív, örökmozgó hinta.
Vagy vigyor, vagy sikoly. Ajándék a játék,
amit velük ?zök, s neked küld a szándék.
Nem ismerlek. Nem is merlek kérni másra,
olvasó Olvasó, csak hogy ezt a fránya
lármamentes, csendes szófonatot szeresd,
pupillád legeltesd a rím-réten, s keresd
azt, mit ha hit javít fesztelen lelkeden,
meglelhetsz: a kincset nesztelen berkeken.
Mert ott szó se róla, nincs szükség a szóra,
ott napozik a Nap, nem tér nyugovóra,
ott munkanélküli a fák huhogója,
szüntelen ünnepel pezsg?k durrogója!
A felh? egy mer? élvezet, két kezed
beletúr, s az béget. Téged, veled nevet
a szomorúf?z is, azám, hazám! Vidám
ott minden és nincsen bizony viccben hiány!
