Mr. Kovach és felesége gyermektelenek voltak. Illetve volt egy gyermekük, de ő néhány hónaposan egy operálható szívbetegség miatt meghalt. Mr. Kovach hiába is ment az ismerősökhöz meg a rokonokhoz, senkinek nem volt annyi pénze, hogy kölcsön adjon. Tehetetlenek voltak, és végignézték a gyermekük halálát. Iszonyatos évek következtek. Lelkileg tönkrementek, az asszony semmiképpen nem akart hallani egy másik gyerekről, Mr. Kovach pedig nem szeretett volna örökbe fogadni. Ketten maradtak.
Az évek úgy teltek el, hogy már el is felejtették, mikor nevettek utoljára. Dolgoztak szakadatlanul, Mr. Kovach pedig csak néha vette elő tangóharmonikáját, hogy egy szomorú melódiát eljátsszon és éji csendben, kinn a teraszon, az öreg diófa zöldszagú ernyője alatt. Ilyenkor könnyek szöktek a szemükbe, és a gyermekükre gondoltak. Ágy köszöntek be az őszi levélhullások a ház mögötti erdei sétányon, és így jött el minden novemberi hajnalban a tél, fehér leheletével. A nyarakból csak a mohó forróság emléke maradt meg, de ez már nem melegítette fel a szívükben hegyesedő jégmezőt. Aztán lassan eljött a nyugdíj, naphosszat csak a padon ültek, szótlanul nézték a lombokat, amelyek egykedvűen váltogatták koronáik színét, és szelíden mosolyogva bámulták az ágak között kergetőző madarakat. Nem beszélgettek túl sokat, fájdalmas lett volna az emlékekben kutakodni, nagyon fájdalmas. Az asszony arcán néha egy hosszú ránc futott végig, mintha az élet karcolt volna rajta bélyeget, amiről évek múlva is szeretné felismerni.
Egyik reggel az asszony nem kelt fel, azt mondta nagyon fáradt, és hasogat a mellkasa. Mr. Kovachnak összeszorult a gyomra, és rettegés lett rajta úrrá. A gyermeke szívére gondolt, és arra, hogy talán már holnap egyedül marad a nagy házban. Kihívta az orvost, bár Mrs. Kovach tiltakozott párszor, nem hallgatott rá. A doktor hosszasan vizsgálgatta az idősödő nőt, majd másnapra berendelte vérvételre. Nehéz volt elindulni és minden mozdulatra feljajdult. Pár nap múlva megjött az eredmény. Rák. Mr. Kovach teljesen összeomlott, de nem mert a felesége előtt sírni, félt, hogy attól még jobban elkeseríti az amúgy is meggyötört asszonyt. Az orvos szerint megmenthető, de az komoly műtéttel jár, és nagyon sok pénzzel. Pénz, pénz, pénz¦ Mr. Kovach felordított magában, és elátkozta az összes pénzt a világon. Miért kell, hogy ezektől a fecniktől függjön valakinek a sorsa? Sors. Kiejtette a szót kétszer, háromszor is, de keserűen fordultak ki az ajkain. Már nem hitt benne, nem hitte el a sorsnak, hogy másodjára megkegyelmezne. Egész éjszaka nem aludt, és hajnalban felkelt, elővette a harmonikáját. Végigsimított a hűvös billentyűkön, a könnyei rácseppentek, és ettől, mintha életre kelt volna valami csodás hang, ami remény adott. Most nem hagyhatja, hogy megtörténjen ugyanaz, most máshogy és másoktól fog kérni. Menni kell.
Mrs. Kovach a fejét ingatta, és még szomorúbb lett. Nem kell elmenned, mondta suttogva, inkább maradj velem, szükségem van rád. De, erősködött Mr. Kovach, elmegyek, nem sok idő, hamarosan itt leszek, és megműthetnek, lesz elég pénzünk. A terv könnyűnek látszott. Elmegy a fővárosba és beáll utcai muzsikusnak, elmeséli mindenkinek a bánatát, és egy-két hét alatt összejöhet annyi pénz, amennyi kell.
Hajnalban indult, egy kisebb sporttáskával a kezében vetette bele magát az ébredező utcakövekbe, hátán meg-megcsillant a harmonika lakkozott tokja és a kottaállvány fényes, karcsú dereka. Hosszú vonatozás után megérkezett, és az addig táplált remények mohón haraptak bele a szmogba.
Már lassan minden utcasarkon megismerték, néha egy-egy arra sétáló megbámulta, de csak ritkán dobtak a tokba valamit. Egyszer egy kislány szaladt oda, és hosszan mosolygott a muzsikán, majd megperdült, mint egy balerina, és azt mondta, hogy bácsika, szépen zenélsz, de Mr. Kovach csak játszott tovább. Egyik nap mellészegődött egy hegedűs, aki mindenféle régi turnékról beszélt, pompázó városokról, tapsokról, csillogásról és pénzről. Pénz.
Másnap reggel ismét a vonaton ült, és még hosszabb utazás várt rá, mint először. Városok és emberek tűntek el mellette, Mr. Kovach pedig arra gondolt, hogy hamarosan ugyanerre fog jönni, csak akkor hazafelé. Az egyik állomáson keresett egy fülkét, és hazatelefonált. A vonal nagyon recsegett, és alig hallotta a feleségét, aki ugyanolyan halkan suttogott, mint akkor este. Nem tudom mikor, válaszolta Mr. Kovach a kagylóba, de nagyon sietek drágám. Hiányzol, mondta még az asszony elcsukló hangon, de Mr. Kovach már nem hallotta a zúgó vonatok zaja miatt.
A következő hónapban újabb vonatok indultak el Mr. Kovachcsal, és újabb városok következtek, újabb sétálókkal és kislányokkal, újabb aprópénzekkel. ősz, tél, tavasz, nyár. Most már hamarosan drágám, mondta bizalommal telve a telefonba, már majdnem megvan az egész, csak még egy kicsit. Jó, suttogta, de hiányzol.
Már egy hete nem vette fel a telefont Mrs. Kovach. Egyre nehezebben tudott a muzsikára figyelni, az utcán már nem dobott senki pénzt a közben megkopott tokba, ami mellett a szél kósza újságpapírokat terelgetett valami ismeretlen helyre. Álmodott. Valami üldözte egy sötét erdő felé, és hiába is menekült, nem tett egyetlen lépést sem, aztán a felesége suttogó hangját hallotta az erdőből, de nem mert belépni, valami keserű félelem vetett rá bilincset.
Az üzenetrögzítő megtelt Mr. Kovach üzeneteivel, a házban idegenek jártak, de senki nem hallgatta meg azokat. Nem érezte senki azt, hogy lenne ereje megtenni. Végül az egyik ügyintéző a hivatalból megtette.
Először azt hitte, hogy valami kósza zaj, de a következő pillanatban tudta, hogy a telefon cseng a fülkében, aminek megadta a számát a rögzítőn. Hiányzol, hallotta a felesége hangját a fejében, és megint összeszorult a gyomra. Sokáig tartotta kezében a kagylót, még akkor is, amikor a túloldalon megszólaló idegen hang közölte vele a hírt. Egy lefésült hajú fickó otrombán megkocogtatta a fülke üvegét, valamit magyarázott, és az órájára böködött. Kitántorgott, de a kagylót még mindig nem tudta elengedni. Közönyös szemekkel nézett végig az embereken, akik vidáman fagyiztak és élvezték a kellemes levegőt, amely lehűtötte őket a nyári délutánon. Egy veréb szemtelenül billegette magát a letámasztott harmonikán, majd odaugrálva a megkezdett kifli mellé, hatalmas darabot csípett le belőle. A délután lassan megolvasztotta a magányos vattacukor árust is, és hosszan szemlélte, hogyan készülődik mindenki hazafelé. Csak Mr. Kovach állt még mindig ugyanott, a fülke mellett, kezében a kagylóval. Pénz. Erdő. Suttogás. Csend.
A szél hatalmas csattanással döntötte le a kopott kottaállványt, a papírok lebegve reppentek a sétálóutca felett, mintha a mennybe indultak volna sebes, angyali szárnyalással.
És akkor Mr. Kovach a harmonikatoknyi összegyűjtött pénzén sorsjegyeket vett. Az összesen. rákon keresztül, görcsösen kapargatta a fényes papírokat kabátja gombjával.
Nem nyert egyikkel sem, csak az idejét pocsékolta rájuk, hiába.
