Sötét, veszélyes utakon bolyongok én
vakon, s bús, meghasonlott lelkem őrli fel,
talán már végleg az idő malomköve.
Ha rossz irányba tartok, nincs is innen így
menekvés, sem könyörület, sem más kiút.
Feladtam egykor vágyamat, a célomat,
jaj, hátrahagytam zöldellő világomat,
a fenyvesek havát, a tengerek kékjét,
a lüktető kvazárok zümmögő dalát.
A csillogásom régen megkopott, ha volt,
a tollam egyre halványabban fog papírt,
hideg szemű halál jég-pillantása szúr.
