Október végén, hűs hajnalban távozott,
most apró csendeket mardos belém a kín.
Jól tudom, hogy hiába is rimánkodok,
pedig csüngenék még eldobott szavain.
Azóta értéktelenné vált sok minden,
mit biztosan tudtam vagy amiben hittem,
de látom, hogy nem létezik a ”szép magány”.
Vajon hol, kinél lehet most az én Anyám?
Másképpen látnám valónak e világot
és nem nevetném legyintve, mit Ő megért,
hiszen rám talált, mi kárhozott, mi áldott.
’S nem lehet fizetni elherdált könnyekért.
A bántásból körömnyi végzetes lehet,
miből elégtelent adunk: a szeretet
( úgy véled, én megtanulhatnám még talán..? )
Kinek mutat jó példát most az én Anyám?
Olykor, mintha érezném, itt van valahol
( feddő tekintetét ) és képzelem szavát:
bosszankodva, mint ’ki hiába vacakol
’s féli, nem terelgethet egész léten át
egy csak álomra, de életre nem valót.
Az illúziók szaporodnak gombamód
és a gyermekgondolattal még játszanám,
de velem tűnő emlék már az én Anyám.
Tettei, tervei, vágya: mind lezárult,
kívánom, soha többé ne legyen árva.
Amíg a végtelen idő körbeszáguld,
boldog megnyugvás tartsa karjába zárva,
mert küzdött, dolgozott, álmodott kedveset,
– úgy adott sokat másnak, ahogy kevesek
és remélem, éber november éjszakán:
nálam jobban szeretik most az én Anyám.
Legutóbbi módosítás: 2017.05.07. @ 13:30 :: Schifter Attila
