Schifter Attila : Az én Anyám

 

 

Október végén, hűs hajnalban távozott,

most apró csendeket mardos belém a kín.

Jól tudom, hogy hiába is rimánkodok,

pedig csüngenék még eldobott szavain.

 

Azóta értéktelenné vált sok minden,

mit biztosan tudtam vagy amiben hittem,

de látom, hogy nem létezik a ”szép magány”.

Vajon hol, kinél lehet most az én Anyám?

 

Másképpen látnám valónak e világot

és nem nevetném legyintve, mit Ő megért,

hiszen rám talált, mi kárhozott, mi áldott.

’S nem lehet fizetni elherdált könnyekért.

 

A bántásból körömnyi végzetes lehet,

miből elégtelent adunk: a szeretet

( úgy véled, én megtanulhatnám még talán..? )

Kinek mutat jó példát most az én Anyám?

 

Olykor, mintha érezném, itt van valahol

( feddő tekintetét ) és képzelem szavát:

bosszankodva, mint ’ki hiába vacakol

’s féli, nem terelgethet egész léten át

 

egy csak álomra, de életre nem valót.

Az illúziók szaporodnak gombamód

és a gyermekgondolattal még játszanám,

de velem tűnő emlék már az én Anyám.

 

Tettei, tervei, vágya: mind lezárult,

kívánom, soha többé ne legyen árva.

Amíg a végtelen idő körbeszáguld,

boldog megnyugvás tartsa karjába zárva,

 

mert küzdött, dolgozott, álmodott kedveset,

– úgy adott sokat másnak, ahogy kevesek

és remélem, éber november éjszakán:

nálam jobban szeretik most az én Anyám.

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2017.05.07. @ 13:30 :: Schifter Attila
Szerző Schifter Attila 145 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.