Fitó Ica : Mesélnek a képek…

Ahogy múlnak fölöttem az évek, egyre több időt töltök a család régi fényképeinek nézegetésével.
Próbálom rendezgetni őket, és közben az emlékek megmelengetnek, felidéződnek.

 

Iskolás lettem

 

Nyár vége felé — a szülői ráhatásra kitartó libapásztorkodásunk eredményeként — libáink mind felnevelődtek, mi pedig egyre többet beszélgettünk játszópajtásaimmal az iskoláról. Igazából nem tudtuk még, mi vár ránk, de félelemmel vegyes büszkeséggel emlegettük mindenkinek, hogy bizony, mi elsősök leszünk! Mármint Gizi, meg én, mert a többiek kisebbek voltak. Irigykedtek is ránk!

Megkaptuk az első iskolatáskát, aminek tartalma csupa titok, kincs volt.

Füzetek, tok (ma tolltartó). Fából készült tok volt ez, kihúzható tetővel. Benne ceruza, radír, színesek, tollszár és tollak. Külön egy üveg tintatartóban a tinta, amire nagyon kellett vigyázni, egyelőre nem használhattuk, csak nézegettük. Az udvaron persze, a földre terített pléden, mert a laposra nem vihettük ki. Tankönyvekért szüleink mentek be az iskolába, és Réti Józsi bácsi boltjában vettek hozzá kék csomagolópapírt, vignettát. Annak a csomagolópapírnak az illata még most is az orromban van, semmivel össze nem téveszthető. Iskolakezdés szaga volt, minden év elején aztán ilyenbe csomagoltuk a könyveket, füzeteket. (Mígnem egyszer csak kiderült, hogy mérgező anyag van benne, és kivonták a forgalomból. De ez már nem az én iskolás-időmben történt.)

Szóval, Gizivel felkészültünk az „életre”, vagyis mindenre elszántan vártuk a tanítás első napját. Akkor aztán sietve megebédeltünk, felöltöztünk szépen, hátunkra tették szüleink a táskát, kikísértek bennünket a kisajtóig, még egyszer ránk parancsoltak, hogy jól viselkedjünk, és megindultunk végig a Rákóczi utcán.

Hogy ne menjünk teljesen egyedül, hozzászegődtünk a már másodikba járó Mimi Margithoz. Nem, dehogy vittek bennünket be, mint a mai gyerekeket, akiknek még a táskáját is becipelik az osztályba az anyukák! Mehettünk Isten hírével magunk, pedig de hosszú volt a Rákóczi utca… és ez így ment aztán egész nyolcadikig, sőt nekem még a gimnázium éveiben is. Ismertem már a hosszú utca minden házát, kapuját, minden kutya hangját felismertem, sőt, minden öreg nénihez tartozó cicát is.

De ne szaladjak előre, akkor még csak elsős voltam. Az már fentebb kiderülhetett, hogy délután kellett mennünk az iskolába. Kevés volt az osztályterem, így hát délelőtt a felső tagozat, délután az alsó tagozat tanult. Mi elsősök a Kántor Iskola jobb oldali termébe jártunk. A tanító bácsim egy jóképű, kedves fiatalember, nagyon elnyerte a tetszésemet. Igyekeztem is jól viselkedni, s elsajátítani a napi új anyagot. Még emlékszem az Olvasókönyv néhány mondatára, mint pl.: IM-RE ÉL-RE ÁLL.

Ám valami történt, én akkor még nem nagyon tudtam, hogy mi, de októberben néhány napig nem kellett iskolába menni. Hát, nem mondom, hogy bánkódtunk Gizivel, sokat játszottunk újra a laposon, csak mindig be kellett szaladnunk a házba, ha egy repülőgép hangját meghallottuk. Nekünk ez jó játéknak tűnt, hiába láttuk szüleink arcán a rémületet, hallottuk suttogó beszédüket, mindez nem vette el kedvünket. De hát minden jónak vége egyszer — legalább is így éreztük akkor —, újra csak felkerült a hátunkra a táska, és róttunk a poros, vagy ha esett, akkor a sáros hosszú utat. Mert nem volt ám akkor még betonjárda, sem kövesút! Vagy a portól lettünk koszosak, vagy a sártól.

Szóval, újra megkezdődött a tanítás. Csakhogy nem ám a mi tanító bácsinkkal, hanem egy új, számunkra ismeretlen bácsi jött be, és elmondta, hogy ezután tőle tanulunk írni, olvasni. Szüleinktől, néhány ellesett szóból valami olyasmit tudtunk meg, hogy a tanító bácsink disszidált. Túltettük magunkat ezen hamar, mert egyrészt akkortájt sokszor elhangzott ez a szó „disszidált”, (bár nem is nagyon tudtuk, mit jelent) másrészt a Solymár Béla tanító bácsi is nagyon aranyos volt. Az iskolában minden folytatódott, csak néhány dolgot ki kellett vágnunk az Olvasókönyvből. Ilyen volt a címer is, erre határozottan emlékszem. Valamiért lyukat vágtunk azon az oldalon, így került ki az eredetileg benne lévő, és aztán kaptunk másikat, amit aztán be kellett ragasztani helyette.

Ahogy mentünk bele a télbe, egyre hamarabb sötétedett, s nekünk egyre félelmetesebb lett hazafelé a Rákóczi utca. Ugyanis nem volt kivilágítva, egyetlen lámpa sem égett, hiszen Kecelen akkor még, 1956-ban sehol nem volt villany. Ráadásul sok-sok eső esett azon az őszön, hatalmas sár-kotyrokat kellett kerülgetnünk vagy átugrani a gyalogúton. A rengeteg csapadékot már nem bírta elnyelni a föld, és nem győzte elvezetni az utca két oldala közötti kisfolyó, ami persze csatorna volt, s fentebb beletorkollott a Bogárzóba. Ez a csatorna most színültig telve dagadozott, s nem lehetett már azt játszani hazafelé, hogy átugráljuk, meg vissza, akkorát már nem tudtunk ugrani. Az utca jobb oldalán laktunk Gizivel, éppen egymás mellett állt a két ház. Nem volt hát dolgunk a másik oldalon. A sötét esős estén sejtelmesen hajladozó eperfák, meg nyárfák eléggé ijesztővé tették a haza utat, s már nem csak én féltem, de a nálam sokkal vagányabb Gizi is.

Egyik este szüleim elgondolták, hogy elénk küldik bátyámat, aki hat évvel idősebb volt, mint mi, s aki majd gondoskodik róla, hogy ne féljünk. Csakhogy Tónikám már akkor is remek humorérzékkel volt megáldva, nem meglepő hát, hogy elhatározta, visz egy kis jókedvet az unalmas, esti kötelességbe.

Gizivel fejünket leszegve araszoltunk hazafelé, csapkodott a nehéz őszi eső, cuppogott a cipőnk a sárban. Sejtelmes árnyékok vetültek egy-egy pocsolyába, s a szél nótájára mozogtak. Igaz, ami igaz, eléggé be voltunk gyulladva.

Már csak egy saroknyira voltunk az otthonhoz, amikor Rákóczi jegyzőék háza előtt egyszer csak megpillantottuk, hogy egy ember nagykéssel a mellében fekszik a gyalogút közepén. Ijedtünkben éktelen sikoltozás tört fel belőlünk, eszeveszetten rohanni kezdtünk az utca másik oldala felé. Nem számított a sár, sőt a hatalmasra duzzadt kis csatornácskán is átrepültünk, mit sem törődve, hogy mennyire leszünk vizesek. Akkor már bátyám hiába kiabálta, hogy „Álljatok meg, én vagyok az!!!”, hiába szaladt utánunk, mi annál sebesebben rohantunk, rémületünkben meg sem álltunk hazáig. A félelem és a jeges víz hatására reszkettünk, mint a miskolci kocsonya, s csak nagy nehezen tudtuk elmondani, mi a bajunk.

Homályosan emlékszem csak, milyen elszánt dühvel várták szüleim Tónikám hazaérkezését, többször is emlegetve a „na csak érjen haza” fenyegető kijelentést, de arra határozottan emlékszem, hogy könyörögni kezdtem, ne bántsák a bátyámat.

Nem is tudom már, megúszta-e kiadós szidással, mert engem bedugtak a dunna alá, hogy átmelegedjek, s én a kiállt izgalmak következtében mély álomba zuhantam.

 

Legutóbbi módosítás: 2016.06.07. @ 18:00 :: Fitó Ica
Szerző Fitó Ica 190 Írás
Vidéki kisvárosban élek. Aktív éveimben pedagógusként, ma már nyugdíjban. Írogatok ezt-azt, s szívesen olvasom mások írásait. http://csendhangok.blogspot.com/search/label/Bemutatkozom